2011. március 30., szerda

Megújult egy parányit a blog...

Sziasztok! Óriásbetűűűs bocsi hogy nem volt új fejezet a hétvégén, de nem lettem kész vele, viszont ha minden jól megy, már pedig jól kell mennie, akkor hétvégén fenn lesz a következő fejezet! :)) A blog újításon ment keresztül, mivel hát nem sokan, de páran panaszkodtatok Nessi-re, hogy nem a legszebb lány, és hogy lehetne szebb is. Nos, elég sokat gondolkoztam a dolgon, és arra jutottam, hogy a szereplőt lecserélem a Brothers & Sisters-ben játszó "Rebecca" színésznőre. Nekem ő ugrott be elsőre. Lehet páran ismeritek is. Remélem így már jobb, és tetszik! PLS: Erről komizz, vagy szavazz a jobb oldalon! Am, nagyon izgulok, mert pénteken X-faktor koncertre megyek Whííí *_* Na legyetek jók! De csak ha tudtok! Kommizzatok az új csajsziról! Puszi!
Hétvégén friss!

2011. március 20., vasárnap

20.fejezet: Dühroham.

/Nessi Cullen/

Már vasárnap van, és délelőtt. Tegnap csak Jake-el lógtam, és el nem engedtük egymást egy pillanatra sem. Amíg én Emily-nek segítettem, Jake figyelt minket. Hálás voltam Sam-nek, hogy Jake-nek legalább ebben a két napban nem kell járőröznie. És hogy kinek voltam a leginkább hálás? Bármilyen furcsa , Leah-nek. Így visszagondolva rá, ha ő nem szól, akkor kitudja mi lett volna. Végül pedig ő hozott  össze minket. De tudom, hogy nem miattam, hanem a szerelme miatt tette. Minden percet kihasználtam amit vele tölthettem. Ezeken a dolgokon gondolkodtam, ameddig Jake a konyhában keresett valamit, én pedig az ablak mellett álldogáltam. Hirtelen nyílt az ajtó, és csodák csodájára Jacob lépett be rajta.
-Már meg is jöttem!-mosolygott, és leült az ágyra. Még mindig a La Push-ban voltunk.
Én követtem őt, de ezúttal nem az ágyra, hanem Jake ölébe ültem.
-Lassan el kéne kezdenünk tervezgetni a jövőnket...-jegyezte meg ezt a fontos gondolatot, és kezei a hasamra tévedtek. Felhúzta a pólóm egy részét, és megsimogatta a hasam. Pontosan tudtam mire céloz.
-Akkor kis farkasok nőnek a hasamban?-mosolyogtam.
-Lehetséges.-mosolygott bájosan ő is, és szemei csillogtak a boldogságtól.
-Akkor annyit kellene ennem, mint két elefánt.-nevettem el magam.
-Úgy is gyönyörű lennél. .-nevetett ő is.
-Még meg se történt az a dolog....-hajtottam le a fejem, de ő nem szomorodott el.
Én is úgy döntöttem, hogy felhagyok a búslakodással. Egy könnyed mozdulattal leterítettem az ágyra. Azért volt olyan könnyű leteríteni, mert nem számított rá. Viszont nem ijedt meg a helyzettől. Végigsimítottam kezeimet a mellkasán, és ő pedig engem. Egy ideig hagyta magát, aztán magára húzott, és csókolózni kezdtünk. Elnevettem magam. Olyan mókás volt. Aztán átfordított, és én voltam alul, ő fölül. Így csókolóztunk tovább, ameddig nem kopogtak az ajtón. Ez kb. 2-3 perc volt. Jake csalódottan nézett az ajtó felé, és én sem voltam elragadtatva tőle.
-Már csak ez kellett.-motyogta az orra alatt, és én mosolyogtam. Amúgy sem hagytam volna, hogy ma megtörténjen az a  dolog...  És szerintem Jake sem arra a dologra számított...csak "játszottunk." (idézőjelben)
-Jake? Benn vagytok?-hangzott a kérdés George szájából.
-Bár csak ne lennénk.-motyogott ismét. Aztán válaszolt: -Persze, gyere csak!
George benyitott, és Jake lassan lemászott rólam. Látszott George arcán, kicsit kellemetlen neki ez a helyzet, de ha úgy vesszük, Jake meg én már megszoktuk hogy mindig "ránk nyitnak"....
-Bocs a zavarásért... de kéne indulnunk ki...
-Most? De hát még világos van...-háborgott Jake.
-Igen, de feltűnt a kóven egy része.
-Ó. Akkor megyek.-egyezett bele Jake.
Ezzel George ki is ment.
-Hát akkor mennem kell...-szomorodott el.
-Aha.-válaszoltam.
Felálltunk az ágyról, és elindultunk kifelé. Már csak Sam és Emily volt a konyhába. Jake egy gyors csókot nyomott a számra, és már mentek is Sam-el. Megint Emily-vel maradtam egyedül.
-Billy hol van?-kérdeztem, és Emily felé vettem az irányt.
-Charlie-nál. Mégis hol lenne?-mosolygott.
-Nem tudom...-mosolyogtam én is.
-Nessi. Lenne egy kérdésem. És szeretném ha őszintén válaszolnál rá... persze csak ha nem túl kényes neked ez a téma....
-Persze, ha tudok.
Kis habozás után kimondta amit akart.
-Lefeküdtetek már Jacob-al?
Meghökkentett kérdése. Kicsit zavarban is voltam, de azért válaszoltam neki. Nekidőltem a mosogatónak, mivel Emily elkezdte törölgetni a már elmosott edényeket.
-Nem.
Meglepettség  látszott az arcán.
-Szeretném, ha nem sietnéd el a dolgot. Ez fontos dolog...
-Értem.. De miért kérdezed ezt most tőlem?
-Nem tudom... Csak kíváncsi voltam... Remélem nem gond...
-Nem, dehogy! Olyan mintha a nővérem lennél... szóval.. De ez miért olyan meglepő?
-Hát semmi...csak...hát... te nem akarod...vagy Jacob..?
-Hát..igazából.. Én.
-Gondoltam. Nem is baj, ha nem adod könnyen magad.
-Számomra még túl korai.
-Ez érthető.
Kis csend következett.
-Van kedved kicsit főzőcskézni? Kellene egy kis kaja a sok éhes szájnak...
-Persze!
Szinte egész délután 6 óráig főztünk. Szerettem Emily-vel főzni, mert nagyon ügyes volt, és sokkal könnyebb volt vele főzni, mint pl. Rosalie-val. Aztán mikor kész voltunk megint leültünk, és beszélgettünk.
-És, hogy vagy? Már nagyon közeledik a nap...-mosolyogtam.
-Igen, hát ahhoz képest egész jól. Nincs semmi baj. Sam mellett nem is lehet.
-Igen, azt gondoltam.
Alig mondtam ki az utolsó szavakat megcsörrent a telefonom. Elővettem a zsebemből, és megnéztem ki lehet az. Damen volt. Nem vágytam rá hogy felvegyem, de ha már így alakult akár beszélhetünk is.
-Őhm..Damen hív... baj lenne ha bemennék Jake szobájába beszélni vele?
-Dehogy. Menny csak!-hatalmazott fel Em.
Gyors léptekkel bementem a szobába, és becsuktam magam mögött az ajtót, majd felvettem a telefont.
-Szia!-köszönt.
-Szia!-köszöntem, de én halkabban.
-Beszélnünk kell, de sürgősen!
-Oké, akkor mond.
-Telefonon nem lehet.
-Máshol viszont nem tudod elmondani.
-Tudom hol vagy.
-Mi?
És ekkor hirtelen megfordultam. Mivel háttal álltam annak a kis helységnek, amin keresztül hátulról is be lehet jutni Jake-hez, egy kisebb terasz félének. Damen pontosan ott állt, azaz mögöttem.
-Jézusom!-hangom sikításszerűen hangzott.
-Sssssss....-takarta el a számat a tenyerével, majd hihetetlen gyorsasággal elmentünk. Jobban mondva engem vittek. Nem tudom hogy, de Damen nagyon gyors volt. Már-már olyan volt a helyzet, mintha elrabolt volna. Milyen hülye vagyok! Hiszen elrabolt!?

/Eközben Emily a konyhában...(Emily szemszög)/

Ez furcsa volt... Mintha egy sikításfélét hallottam volna... Nessi lenne?
-Nessi!? Minden rendben?-kiabáltam be, és kopogni kezdtem az ajtón.
De semmi. Kénytelen voltam benyitni. Furcsa volt, mert nyitva volt a hátsó ajtó, ami a hátsó terasz felé nyílt. Hát persze! Ki más lehetett volna? Damen. Ez volt az első következtetésem. Aztán elgondolkoztam... Mi van ha a kóven vitte el Nessi-t? Nem tudom, de már most olyan ideges voltam, mint egész rég. Kisiettem a konyhába, és telefont ragadtam. Először azt sem tudtam kit hívjak... Jake farkasalakban úgyse venné fel a telefont, főleg akkor ha itthon hagyta... Edward. Csak ő maradt. Felvettem a kagylót, és gyorsan bepötyögtem a számokat. Sajnos még Billy sem volt itthon. Kicsöng. Kb. háromszor kicsöngött mire felvették. Edward vette fel, hál' Istennek!
-Edward!-rohantam le egyből, mielőtt szólhatott volna.
-Emily, mi a baj?
-Nessi... nem tudom biztosan... de szerintem Damen vitte el...
-Mi? Mond el pontosan mi történt!
-Hát.. Nessi bement telefonálni, és csak egy sikítást hallottam. Aztán a hátsóajtó nyitva volt.
-És kivel beszélt?
-Damen-el. Ezért gondolom, hogy ő vihette el.
-Jacob? Hol van?
-Kinn járőrözik...
-És tudja már?
-Nem.
-Akkor próbáld meg elérni őt is, mi meg megpróbáljuk megkeresni Nessi-t.
-Rendben!
-Köszönöm Emily!
-Szívesen. Szia!
-Szia!
Azzal le is tettem.
Sajnos nem tudtam elérni Jacob-ot, és közben Billy is hazaért. Lassan begurult a házba.
-Szia Emily! A többiek?
-A fiúk járőrözni.
-És Renesmee?
-Hát.. ő.. izé... igazából nem tudom.
-Hogy érted azt hogy "Nem tudod"?
-Hosszú történet...
Később, miután kicsit lenyugodtam, elmagyaráztam neki hogy mi is történt...

/Nessi Cullen/

Pillanatok alatt egy ismeretlen helyen voltunk, és én amilyen ügyetlen vagyok elestem a földre. Kicsit felhorzsoltam a könyököm, és pár csepp vér ki is buggyant a sebből.
-Áuh...-mondtam a földön ülve, és a sebet vizsgálgatva.
-Legalább most ne ügyetlenkedj!-mordult rám. Még soha nem láttam mérgesen Damen-t.
-Mi? Ha nem tűnt volna fel, miattad estem el!-vágtam vissza.
-Bocs. Nem volt szándékos.-halkult le, és a a területet mérte fel. A hangja még mindig közömbös volt.
-Aha persze.-mondtam. Még mindig a földön ültem.
Kis szünet következett, és én csak Damen-t figyeltem. Megfordult a fejemben olyan, hogy gyorsan elfutok, úgyse figyel. De minek? Úgyis utolérne. Még hamarabb, minthogy én a legközelebbi fa sarkáig eljussak. Közben egyre jobban sötétedett.
-Te most haragszol rám, vagy mi?-törtem meg a csendet.
Hallgatott, így igennek vettem.
-Oké, mit csináltam már megint?-kérdeztem, és felálltam végre a földről. Ő is felém fordult.
-Te most ezt komolyan kérdezed? Azok után, hogy mindvégig melletted voltam, csak úgy simán otthagytál! Minden lelkiismeret furdalás nélkül!
-Azt hittem örülsz ha boldog vagyok!
-Ez így van! De.. te tényleg nem vetted észre miért voltam veled? Miért jártam a kedvedben?
Elgondolkoztam, de hirtelen semmi sem jutott az eszembe.
-Mert szeretlek! Amióta megláttalak! Még kiskorodban!
Eddig is tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy Damen szeret, de nem vettem komolyan. Azt hittem felhagyott ezzel. Nem tudtam mit felelni.
-És tudom, hogy te is érzel valamit irántam, csak nem mutatod ki! Nessi! Hiszen olyan jól elvoltunk ketten!
-Te voltál jól, én csak úgy tettem.-gondoltam magamban.
-Ezt te sem gondolhatod komolyan!-feleltem végül hangosan.
Megint nem szólt egyikünk sem, így eszembe jutott valami. Igazából ezért haragudtam meg rá.
-Te találkoztál aznap éjjel Jacob-al! És mégsem szóltál! Azt hittem bízhatok benned!
-Mondtam volna el? És mi lett volna a reakció? Ugyanez! Felejtsd már el!
-Jaj, ugyan már! Csakhogy én nem tudok ilyen könnyen továbblépni, vagy lapozni! Damen, tudtad jól mennyit jelentett volna nekem, ha csak láthattam volna egy másodpercre is!-kiabáltam vele. Általában nem szoktam, de most nagyon kihozott a sodromból.
-Bocsáss meg kérlek!-jött közelebb.
-Ne gyere közelebb!-szóltam rá, mert már nagyon közel volt.
És ekkor hirtelen megcsókolt. Abban a percben nem tudom mi ütött belém, viszonoztam a csókot. De csak egy pár pillanatig. Aztán eltaszítottam magamtól.
-Ezt mégis hogy képzelted?-kiabáltam megint. Még jó hogy nem húztam be neki egyet. Olyan mérges voltam, hogy fel tudtam volna robbanni!
-Viszonoztad.-örült magának, és megint közeledett. A hasa a kezemhez ért, és én egyre jobban próbáltam szabadulni tőle.
-Damen! Fejezd be!-szóltam rá, és ellöktem a kezeimmel, amennyire csak tőlem telt, így végre hátrált.
A mosoly azonnal eltűnt az arcáról.
-És most pedig mond meg merre jutok haza!
-Hazaviszlek!-erősködött.
-Nem! Én megyek, és egyedül! Csak mond hogy hol vagyunk!-olyan ideges voltam, hogy képtelen voltam lenyugodni. Ez mégis hogy történhetett? Sehogy sem tudtam felfogni.
-Jól van. Az erdő északi felén vagyunk. Nincs messze a házatok.
Csak most szembesültem a ténnyel, hogy már nem a La Push-ban vagyunk. Futásnak eredtem. Olyan gyorsan futottam, amennyire csak bírtam, és egy másodpercre sem álltam meg, bármennyire is volt hosszú az út. Legszívesebben sírni lett volna kedvem, de erősnek kellett lennem. Csak már lennék otthon! Minél jobban távolodtam Damen-től, annál jobban örültem. Istenem! Miért vettem fel azt a telefont? Jake-nek igaza volt, kár  megbízni benne! Már a torkom is rettenetesen kiszáradt a sok futástól, és nagyon nehezen vettem a levegőt, az oldalam pedig már szúrt. Csodálom hogy egyáltalán nem estem el, a nagy sietségemben. Lassan a fák közül kitűnt a házunk teteje, de a sötétben nem igazán láttam jól. Legalább már hazafelé jártam. Ugyan még csak a házunk környékén jártam, de megálltam. Meg kellett állnom. Térdre estem, és lihegtem. Még soha életemben nem futottam ennyit, és ilyen gyorsan egyhuzamban, talán kiskoromban. Aztán a kezemet a jobb oldali sebemhez tettem, amit még Irinának köszönhetek, mert ott szúrt a legjobban. Nem bírtam felállni. A kezemen a horzsolás is égett, és eléggé megizzadtam. Aztán egyszer csak, a bal oldalam felől Jake sietett ki az erdőből. Emberként. Leguggolt mellém, és átfogta a derekam. Lihegve nyugtatott:
-Nyugodj meg kicsim! Nincs semmi baj!
Én hálásan hozzábújtam, és úgy lihegtem tovább. Pár percig így voltunk, aztán felsegített:
-Gyere, mennyünk haza.-hangja olyan gyöngéd volt, hogy teljesen megnyugodtam tőle.
Lassan hazasétáltunk, és ő mindvégig segített nekem. Most valószínűleg az jön, hogy mindent elmagyarázok neki. De hogy kezdjem? Lassan hazaértünk. Csak apa, és Carlisle volt othhon. Lassan lehuppantam a kanapéra, és Jake mindvégig segített. Leguggolt elém, és kérdéseket tettek fel, viszont ő hallgatott.
-Jól vagy? Lehet jobb lenne ha Carlisle megvizsgálna!-erősködött apa. Én meg gyengélkedtem.
-Nem... nem kell... csak a könyököm horzsoltam fel... ezért fölösleges.-nyöszörögtem. Carlisle felpattant, és a dolgozószobájából pár másodperc alatt kihozott egy gézlapot, és valami ragasztóféleséget. Lassan rátette a gézlapot, és le is ragasztotta körbe-körbe. Én meg csak sziszegtem. Nem volt egy jó érzés. Kicsit furcsálltam hogy Jake nem kérdezett semmit. Reménykedtem hogy éjjel nem kell kinn legyen, és mindent elmagyarázhatok neki.
-Jól van. Majd holnap mindent elmagyarázol nekünk, ha nem akarod ma. Úgy látom nagyon hallgatsz.
Bólogattam, és felmentünk. Útközben mindent átgondoltam, azt hogy hogyan fogom elmondani mi is történt az erdőben.... Vajon bepipul rám? Leültünk az ágyra, én belülre és ő kívülre.
-Honnan tudtad hol vagyok?
-Csak mentem eszetlenül az erdőben, és amikor meghallottam, hogy valaki liheg. Egyből rád gondoltam. Na meg az illatod is éreztem.
-Damen volt. Nem tudtam ellene semmit tenni. Ő ehhez túlságosan is erős hozzám képest...
-Szóval tényleg ő volt...-komorodott el.
-De ez nem minden...
-Ezt hogy érted?
Lehajtott fejjel mondtam el neki mindent:
-Szörnyen veszekedtünk, és... szóval.. megcsókolt.
-Te megcsókoltad?-háborodott fel.
-Nem. Olyan gyorsan történt minden...
-És viszonoztad?-nyugodott le.
-Nem tudom... Lehetséges hogy egy kicsit...-nagyon szégyelltem magam, és a könnyek előtörtek a szememből. Jake nem láthatta, mert mindvégig lehajtva volt a fejem. Kezével az állam alá nyúlt, és felemelte a fejem. A könnyek végigfolytak az arcomon, és gyorsan leemeltem a fejem a kezéről. Egyszerűen szégyelltem magam.
-Nem haragszom rád.
Erre a reakcióra felfigyeltem. Tudtam hogy csak azért mondja, mert sírni lát.
-Szerintem meg igen.
-Nem! Tényleg! Tudom, hogy nem a te hibád volt.
Elhittem minden szavát. Hálásan hozzábújtam, és ő szorosan ölelt. Szinte egész éjjel beszélgettünk. Nagyon megértő volt, én viszont holnap nem akartam a suliban találkozni Damen-el. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Most viszont nem akartam a holnappal foglalkozni. Még csak rá sem akartam gondolni. Mikor végre kibeszéltem magamból mindent, ami történt velem, Jake meg én lefeküdtünk, és a mellén könnyekkel az arcomon aludtam el.

/Szerkesztő megjegyzése/
Sziasztok! Remélem tetszett a fejli, mert én minden erőmmel azon voltam még fél 10-kor is, (este) Hogy kész legyen! :) mostmár 6-7 kommi kellene, de az se baj ha nem lesz meg! Jövő hétvégén új fejezet várható! Ja, és átgondoltam a dolgot miszerint 3 könyvbe foglalnám a történetet... Lehet csak 2 könyv lesz, vagy csak egy az 1... Még átgondolom hogy fér bele... Remélem tetszett! Szavazzatok Sarah legyen a kislány vagy Emy? :)
Jó hetet! Bye!

2011. március 12., szombat

19.fejezet: Váratlan.

/Nessi Cullen/

Néhány héttel később...

Már megint hetek teltek el. Már nagyon untam a szürke hétköznapokat. Első óra után voltunk, és beszélgettünk a parkolóban. Nem nagyon kapcsolódtam be a beszélgetésbe, igazából nem is nagyon figyeltem, mindaddig, ameddig egy ismerős személyre nem tévedt a tekintetem. Leah állt az erdő szélén. Szinte alig látszott ki barna bőre a fák közül. Arca kétségbeesett volt, és valamin nagyon gondolkozott. Nekem meg csak azon járt az eszem, hogy mit csinálhat itt. Erőt vett magán, és kilépett a fák közül. Nem csak nekem, Damen-nek is feltűnt Leah közeledése, igazából legszívesebben elfutottam volna onnan.
-Nessi!-szólított meg messziről.
Én elindultam felé, és Damen is jött mögöttem.
-Nessi, kérlek, segítened kell!
Figyeltem arra amit mond, mégsem hittem el. Tényleg Leah kér segítséget tőlem?
-De hát miben?
-Jacob teljesen legyengült. Le akar ugrani egy szikláról. Csak te segíthetsz!
-Mi? De.. miért...és...hogyan?
-Te vagy a bevésődése Nessi! Nélküled számára nincs élet!
Csak ekkor tudatosult bennem az érzés. Jacob magát kínozza miattam. Ha nem is hal meg, kárt tehet magában!
-Mégis hol?-sürgettem Leah-t, és a szívem ezerrel dobogott.
-Ahol a fiúk mindig szórakozni szoktak.
-Máris indulok!-mondtam kétségbeesetten.
-Én megyek az erdőn keresztül!-jegyezte meg, de már alig hallottam szavait, futólépésben indultam a kocsim felé. Útközben az autó felé, a könnyeimmel küszködtem, de nem akartam sírni. Oda kell hogy érjek!
Amint ki akartam nyitni a kocsi ajtaját, Damen megállított.
-Mégis mit csinálsz?-kérdezte.
-Nem fogom hagyni hogy kárt tegyen magában!
-Elhagyott Nessi!
-Nem érdekel!
Megint megpróbáltam kinyitni az ajtót.
-Kérlek!-könyörögtem neki.
Lassan elengedte az ajtót, én pedig gyorsan beugrottam a kocsiba. Olyan gyorsan mentem, amennyire csak tudtam. Újra a La Push utcáin jártam. Pontosan hogy hol van az a kellemetlenül magas "hegy" féleség, és egyenesen oda mentem. Nem is tudtam rendesen figyelni az útra. A gondolataim csak Jacob-on kavarogtak. Mi lesz, ha nem érek oda időben? Nem... erre gondolni sem merek.
Leállítottam a kocsit az erdő aljánál, és futva másztam meg a hegyet, Mindenfelé bozót volt, de szerencsére megtaláltam az utat. Az arcomat bokrok ágai csapkodták mialatt utat törtem magamnak. Beletelt 5-6 percbe míg fölértem. Már nem volt sok vissza. Nem voltam egy ügyes lány, így eleget botladoztam. Most kellett volna megmérni a vérnyomásom, biztos 200 fölött lenne.
Végre fölértem. A szívem az egyik pillanatban a torkomban dobogott, a másikban meg már ki akart ugrani a helyéről hogy újra láthatom. Útközben felhők gyülekeztek az égen, és eleredt az eső. A hajam egyre vizesebb lett. Hideg is lett, én meg csak egy szokásos ingben és pántos pólóban voltam.
Megláttam Jacob-ot. Egy kis időre megtorpantam a látványra. Póló nélkül volt, és egy térdnadrágféleségben. Pont úgy nézett ki, mint 1 és fél hónappal ezelőtt. Nem tudta, hogy ott vagyok mivel háttal állt nekem. Már épp ugrani készült. Gyorsan valamit ki kellett találnom. Az eső közben könyörtelenül esett, és egyre jobban eláztam. Már a hajam is csurom víz volt. Valami mégis változott rajta. Kicsit sápadtabb volt, és rettentően elhagyta magát. Még mindig nem hittem el, hogy újra láthatom. Ugrani készült, mikor hirtelen elkiáltottam magam.
-Jacob!-a hangom vészjóslóan szólt, szinte harsogott a kétségbeeséstől.
-Nessi?-suttogta, miközben megfordult.
Végre teljesen láthattam az arcát, és a szívem ismét a torkomban dobogott. Az eső közben könyörtelenül csapkodta az arcomat.
-Menj innen!-mordult rám, és látszott rajta hogy nehezére esik kimondani.
-Nem! Nem fogom hagyni hogy tönkretedd magad miattam!
Csak állt, és le nem vette rólam a szemét.
-Jake, kérlek. Menjünk haza.
Láttam az arcán hogy lassan megtörik, és enged. El kezdtem előrébb lépdelni felé, és ő is tett egy kis lépést felém. A nagyobb utat én tettem meg, mivel eléggé ragaszkodott hozzá, hogy ne menjek közelebb. Elértem hozzá, és végre kinyújtotta felém a kezét. Én megfogtam. Magához szorított, és a szívem még gyorsabban vert mint eddig. Az eső még mindig esett, de sem engem, sem Jacob-ot nem érdekelte. Csak az számított, hogy újra együtt lehetünk. Lassú, mély levegőket vettünk mind a ketten, és Jacob nagyon szorosan ölelt. Boldog voltam, mert nem ugrott le, és épp idejében érkeztem. Meleg teste újra átjárta az enyémet, és minden erőmmel szorítottam őt. Így voltunk a zuhogó esőben egy-két percig.
-Gyere, mennyünk.-szólaltam meg végül, de szinte suttogtam.
Kis segítség kellett Jakenek, mivel elég gyenge volt szegény. Amint leértünk a kocsiig, egyből beültettem mellém, oda ahol mindig is ülni szokott. Régebben. Útközben semelyikőnk sem szólalt meg, én az útra figyeltem, Jake pedig engem figyelt. Nem telt bele sok időbe, csak pár percbe míg leértünk Jacob-ék házához. Leállítottam a motort, és gyorsan kiszálltam, majd segítettem Jake-nek is. Ő rám dőlt, és együtt mentünk be hozzájuk.
Benn mindenki egyből felugrott, és átvették Jacob-ot. Billy arcán nagy megkönnyebbülés látszódott.
-Köszönöm szépen, hogy "megmentetted" a fiam.-hálálkodott.
Nem szóltam semmit.
-Gyere Nessi, adok egy törülközőt, és megszárítjuk a hajad.-anyáskodott megint Emily.
Én engedelmeskedtem neki, és vele mentem a fürdőbe. Jake pedig közben evett, jobban mondva annyit, hogy egy embernek egy hétre elég lenne. Mikor kész volt, egyenesen a szobája felé vettük az irányt. Szép halkan becsukta az ajtót, én pedig nem tudtam hova kapjak. Végre annyi idő után kettesben lehetek Jake-el. Kettesben. Pont ez a lényeg. Jake leinvitált az ágyra, és odaültem ahova mindig is szoktam. Belülre, a fal mellé. Lehajtott fejjel vágtam bele a beszélgetésbe:
-Szeretném ha őszinte választ adnál. Megint el akarsz menni? Itt hagysz?
-Nem. Nem bírnám megtenni.
Még mindig lefelé néztem. Jake elkezdte simogatni a kezem.
-A kérdés inkább az, hogy képes vagy-e nekem megbocsátani... vagy nem..?
Hosszan elgondolkoztam rajta. Biztos voltam benne hogy Jacob-al akarom leélni az örökkévalóságig tartó életemet. És egyáltalán nem érdekelt az hogy megsebzett. Viszont az elgondolkodtatott, hogy szenvedtem 1 és  fél hónapot miatta. Végül ezeket a gondolatokat is elvetettem, és mindent hátrahagyva egy egyenes választ adtam neki, ami nem volt félreérthető.
-Nincs olyan, amit ne tudnék megbocsátani neked. Most csak az számít hogy végre itt vagy. Nekem.
-Jaj Nessi, el sem tudod képzelni mennyire vágytam rá, hogy megölelhesselek, hogy megcsókolhassalak, csak láthassalak, és megérinthesselek.
Felindulásból álltunk fel hirtelen az ágyról, teljesen egymásra akaszkodtunk, és megcsókoltuk egymást. Miközben felálltunk, a kockás ing lecsúszott rólam, így maradt a sima pántos póló. Szinte hallottam ahogy Jacob nekikoccan a falnak, de nem bírtunk megállni. Eltartott egy pár hosszú pillanatig, ami egy örökkévalóság is lehetett volna a részemről, míg "faltuk" egymást, de muszáj volt megállnunk. Még korai volt részemről. Elhúzódtam tőle, persze nem egyből, inkább gyengéden, és levegő után kapkodtam. Ő is ugyanígy, csak még a falnak dőlve. Lassan hátráltam, végül visszahuppantam az ágyára. Visszaültem belülre, és ő pedig kívülre. Valami felemelő érzés volt újra vele lenni. El se tudtam hinni.
-Azért valamit még tisztáznunk kell.-szólalt meg komoran.
Kérdően néztem rá, így folytatni kényszerült a mondatot:
-Damen...az erdőben.. mit kerestél egyáltalán ott vele? Késő éjjel?
Zavarodottan néztem körül a szobában, de Jake szemébe még nem mertem belenézni.
-Nem bírtam aznap tovább, és kimásztam a szobámból egy fán keresztül. Aztán találkoztam az erdőben Damen-el, aki egyébként a kóventől védett. És itt jöttetek ti. Egyébként már épp el akart küldeni, mikor megjelentek a vámpírok. Hálás vagyok neki.
Komoran nézett maga elé, meglepte válaszom. Azt hiszem teljesen másra gondolt. Már-már féltékeny volt. Ha nem értettem félre.
-Csak nem..másra gondoltál?-kérdeztem.
-Hát..igazából...nem tudtam mire vélni azt...hogy ott vagy.. és vele...-válaszolt dadogva.
Olyan aranyos volt, mert már az előbb is lerítt róla hogy féltékeny, de most arcon csapott az a tény, hogy tényleg féltékeny. Nem tudtam mit válaszolni, így ő szólt. Ismét.
-Nem tudom... Damen mesélte-e hogy nálad jártam. Még úgy pár héttel ezelőtt.
-Mi?
-Aludtál. De Damen ott volt. Ő küldött el...
-Várj... ez mikor volt?-akadtam ki.
-Nem is tudom... kb. úgy április elején lehetett.
Lassan bólintottam. Soha gondoltam volna Damen-ről, hogy ilyet elhallgat előlem. Mikor pontosan tudta hogy   mennyit jelentett volna számomra az, ha akár egy pillanatra is láthatom Jacob-ot. Hát persze. Hogy lehettem ilyen hülye? Hiszen azért viselkedett olyan furán aznap reggel, amikor összevesztem apámmal. Szintén Jake miatt. Most már mindegy. Damen-t majd lerendezem. Inkább megpróbálom terelni a témát:
-És, ki az az új srác aki itt nyomul a falkával? Szintén úgy mintha tag lenne?
-Ja.-válaszolt mosolyogva-Ő George. Tényleg tag. Szintén áprilisban csatlakozott hozzánk. Elég jó barátom lett. Viszont az is szembetűnő volt, hogy jól megbámult...
-Mármint kit?
-Téged.-válaszolta mosolyogva.
Meglepődve hallottam válaszát. Ez a kis ismertető erről a bizonyos srácról kicsit fura volt, és gyors. Azt hiszem én maradok a "srác" kifejezésnél. Majd idővel belejövök a George-ba is.
-Ha már a falkánál tartunk, lehet hogy megint új taggal bővülünk.
Ismét furán néztem rá. Nem kapcsoltam egyből.
-Emlékszel még? Em. terhes.
-Ja, igen persze. Miért? Lehet tudni hogy farkas lesz-e? És lány lesz vagy fiú?-tettem fel villámkérdéseket.
-Nem, nem lehet tudni. De szerintem Sam eléggé erős jelenség ahhoz, hogy tovább örökölje a gyerek a vérvonalat. Kislány lesz.-az utóbbi mondatot bájos mosolyával mondta ki.
-És...Sam nem csalódott? Mármint... hogy nem fia lesz...
-Nem. Egyáltalán nem. Sőt...boldog már a gondolattól is. Em. pedig... hát neki mindegy volt.. csak legyen.-mosolygott ismét.
-Ez tök jó.-jegyeztem meg.
Jake furán nézett rám.
-Illetve, az, hogy lesz egy farkasbarátnőm... Em.-en kívül.
-Reméljük.
Kis szünet következett, de nem sokáig.
Egész végig csak úgy ömlött belőlünk a szó. Mindent megbeszéltünk ami 1 és fél hónap alatt történt velünk, és sajnos a kegyetlen szenvedéses részek sem maradhatott ki. Nekem a szívem szakadt meg érte, és fordítva.

/Eközben a konyhában...(Black ház, Emily szemszöge)

Úgy tettem, mintha hallgatóznék, így a szoba elé álltam, kezeimet pedig a pocakomra tettem. Már egy pár perce nem hallom azt, hogy beszélnének, így levontam a következő következtetést, amit hangosan mondtam ki:
-Hajnal fél 1-ig bírták.
-Ideje volt, hogy lefeküdjenek.-apáskodott Billy.
-És miért baj, ha sokáig fenn vannak?-kérdezte Quil.
-Holnap Nessi-nek suli lenne. Még csak csütörtök van.
-Belehalnak ha nem megy egy nap?-kérdezte Paul.
-Erről nem mi döntünk. Különben is, ma sem volt suliban.
Épp hogy kimondtam a végszót megcsörrent a telefon. Mindenki rám nézett, meg Billy-re.
-Szerintem vedd fel te ha Edward.-hatalmazott fel Billy.
Nem válaszoltam, inkább felvettem a kagylót. Tényleg Edward hangja hallatszott a telefonban. Mindenki engem figyelt, és kicsit zavaró volt.
-Háló?-szóltam én.
-Emily? Nessi ott van nálatok?-kérdezte kétségbeesett hangon.
-Igen. Itt.
-És...Jacob-al?-kérdezte meg félve.
-Igen. Már alszanak. De csak nemrég aludtak el.. szóval... javasolnám hogy holnap ne menjenek suliba.
-Ez jó ötlet.-mondta nehézkesen.
-És, jól van? Nincs baja?
-Nem, nincs.
-Kösz Emily. Csak ennyit akartam.
-Szívesen. Hát akkor, szia!
-Szia!
És ezzel letette.

/Nessi Cullen/

Reggel, mint azelőtt, Jake mellén ébredtem. Nem is emlékszem mikor feküdtünk le, na meg arra se, hogy mikor éreztem utoljára ilyen jól magam. Lassan emelkedtem fel Jacob-ról, reménykedve abban, hogy talán nem veszi észre, és alszik tovább. A kísérlet sikertelen volt.
-Mi az?-kérdezte kómásan, és szemeihez kapott.
-Reggel van.-suttogtam neki.
-Az jó.-válaszolt, szintén kómásan.
Én csak mosolyogni tudtam rajta, és gyönyörködtem arcvonásaiban. Ezt sajnos félbeszakította a telefonom csörgése. Rezgőre volt állítva, így még nagyobbat szólt rezgése az asztalon. Lassan elvettem a telefont Jake fölött, a rezgésre már neki is kinyílt a szeme. Volt egy-két tippem rá, hogy ki lehet az aki ilyenkor keres...
Naná hogy apám volt.
-Szia!-köszöntem én először.
-Szia! Na mi a helyzet? Minden oké?
-Aha, persze. Minden.
-Most már jobb a hangszíned is.
-Asszem ma nem megyek be a suliba.
-Hát 10:00-kor már nehezen.
-Hoppá. Nem is tudtam hogy ilyen késő van...
-Honnan tudtad hogy hol vagyok?-kérdeztem.
-Hát...Egyet találhatsz.
-Damen...?
-Eltaláltad.
Nem szóltam. Eléggé haragudtam rá.
-Na jó, hagylak titeket. De ne szokd meg!
-Oké.-mosolyogtam.-Szia!
-Szia!
Letettem a telefont. Tényleg Dél előtt 10:00 múlt.
-Apád volt?-kérdezte Jake, miközben felült.
-Aha.-válaszoltam.
Jake elkezdett közeledni hozzám, de még mielőtt elérte volna célját, ismét rezegni kezdett a telefonom. Kicsit megijedtem. Damen volt az, és nem szívesen vettem fel a telefont.
-Szia!-köszönt.-Ugye nincs baj?
-Nincs. Miért lenne?
-Semmi. Csak...      kibékültetek?
-Igen.
-Hát... az szuper.-szemrehányóan lecsapta a telefont.
Fancsali képpel raktam vissza telefonomat eredeti helyére.
-Mi az?-kérdezte Jake és közben a hajamat birizgálta.
-Semmi.
-Akkor ma nem mész be a suliba, ugye?
-Nem. És mivel péntek van, a hétvége is a mienk.
-Még jó.-mondta.
Közelebb húzott magához, és megcsókolt.
Boldog voltam, hogy vele lehetek, és ennél több nekem nem is kell.

/Szerkesztő megjegyzése:/
Hát, először is sokan vártátok már hogy Nessi és Jake kibéküljenek. =) Jól kiéheztettelek titeket, aztán most meg... :) De nem .. nem igaz ám. Csak így alakult. Remélem nem furcsa a kibékülés dolog... Szerintem egész jó fejezet lett.. Ki van emelve pár szó a fejezetbe... ezt azért csináltam, mert elég fontos szavak a szerelemben,  és hát... :) Na.. :) Már nem tok mit hozzáfűzni. Köszi ha végigolvastad!
5 kommi, és jön a kövi! (lehet több is)
Pusszantás: Ally (dorcsó)

2011. március 5., szombat

18.fejezet: Mint két gálya.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokáig elmaradt a fejezet! Egyéb újdonság: Lehet csatlakozni hozzám a FaceBook-on is :) Aki fenn van, és tetszik neki a blog az lájkoljon!
5 kommi! Sietek a kövivel!

/Jacob Black/

Már jó pár hete nem jártam otthon. Azt hiszem ideje meglátogatni a falkát, és apámat. Lassan beleőrülök Nessi hiányába!
-A francba!-ordítottam teli torokból, és beleütöttem a fába.-Elveszítettem, és most egy pokolravaló vámpíré lesz!-gondoltam magamban és fel-le járkáltam.
-Hiszen megvédte!-ordítottam megint.
Aztán hirtelen észrevettem valamit, és megtorpantam. Edward állt velem szemben.
-Edward?-kérdeztem zavartan.
-Szia Jacob!-válaszolt nyugodt hangon.
-Hogy kerülsz ide?-kérdeztem rá egyből.
-Gondoltam teszek egy próbát, és beszélek a fejeddel.
-Ugyan miért tennéd?-kérdeztem vissza gúnyosan.
-Jacob! Ezt a hibát én már elkövettem egyszer, és nem lett jó vége!
-Ezt meg hogy érted?
-Amikor elmentem a városból... csak Bella miatt tettem.-nyögte ki lassan.
-Én pedig Renesmee miatt.
-Ez nem megoldás a bajra Jake! Te nem látod nap mint nap a szenvedését! Jacob, ha nem lépsz Damen fog lépni. És az előbb látottak alapján, te is tisztában vagy vele.
-Honnan tudtad hol vagyok?
-Olvasok a fejedben, és hallom hogy szenvedsz! Ezek után nem volt nehéz.
-És... elmondod Neki?
-Nem tudom. Ezt most nehéz lenne így megmondani.
-Ő küldött, vagy te jöttél?
-Nem tudja hogy eljöttem. Amikor utoljára láttam épp a suliba készülődött.
Meglepett Edward viselkedése. Nagyon kedves volt velem, habár nyilvánvaló volt, hogy csak a lánya miatt csinálja.
-Ő jól van?-kérdeztem rá végül.
-Ha az egészségi állapotára célzol igen.
Kis szünet következett.
-Még mindig azon a véleményen vagy hogy jobb neki nélküled?
-Igen.-makacskodtam.
Se szó, se beszéd megfordult és elindult arra amerre jött.
-Várj!-kiáltottam utána.-Ha mégis említést teszel neki arról hogy itt voltál, mond meg neki,.....-akadt el a szavam.-Áh mindegy!
Miután Edward elment még órákig ültem a sziklaparton és gondolkoztam. A fejemben a szavai víz hangoztak, és sehogy sem hagytak nyugodni engem. De nem, bármennyire is fáj nem megyek vissza. A szívem az engedelmeskedne, de a testem nem mozdul. Tényleg meg fogok őrülni! Habár az én esetembe az még a jobb verzió lenne. Lassan el kéne indulnom hazafelé, de mostanában inkább ez a hely az otthonom. Semmi kedvem nem volt visszamenni, de valamilyen szinten bíztam is benne, hogy a falka, és Emily bájos pocakja jobb kedvre derít. Egy-két óra alatt hazaértem, mivel olyan messze voltam a házunktól amennyire csak lehet.
Beléptem az ajtón, és megpillantottam apámat. Amint meglátott a szája felfelé húzódott, és a szeme felcsillant a boldogságtól.
-Szia!-köszöntött először ő.
-Szia! Hogy vagy?-kérdeztem barátságosan.
-Megvagyok. És te?
-Szerintem erről inkább ne is beszéljünk, jó?
-Oké.-jegyezte meg halkan.-Az asztalon... van ott neked valami.
Nekem? Mégis mi? Lassú léptekkel elindultam az asztal felé, ahol egy fehér borítékot találtam. Név nélküli volt, így nem tudtam kitől jött. Habozás nélkül feltéptem a boríték fedelét, és kivettem belőle a tartalmát. Persze egyből felismertem az én Nessim írását. Szemem gyorsan végigfutott a sorokon. Mikor kész voltam a levél olvasásával azt se tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek. Részben tisztázta a dolgokat, viszont ez nekem kevés. Végül is nem várhatom el tőle, hogy egy regényt írjon nekem. De az az utolsó sor: "Örökre szeretni foglak!".... az megnyugtatott. Csak az a baj, hogy mindig van valami, vagy valaki aki szétválasszon. Azt bánom a legjobban, hogy hagytam hogy belém szeressen. Akkor legalább csak én szenvednék. Nekem már úgyis mindegy. Most már csak azon gondolkozom, hogy vissza írjak-e neki, vagy sem.
-Nessi hozta vagy...?-kérdeztem apámtól.
-Nem. Charlie-n keresztül küldte.
-Hát persze...-gondoltam magamban.
Visszafordultam, és ismét elolvastam a levelet szóról szóra. A következő pillanatban már a falka lépett be az ajtón, és egy ismeretlen fiú.
-Heló Jacob! Nem is tudtuk hogy itthon vagy.-köszöntött Sam.
-Csak pár perce jöttem.
-Értem. Hát akkor itt az alkalom, hogy bemutassuk a falka legújabb tagját: George-ot.
-Ez most komoly?-gondoltam magamban.
Pont úgy nézett ki mint akármelyikőnk a falkából. Kb. úgy 16-17 éves lehetett, olyan súlycsoportú mint Seth.
-Szia! Szóval te vagy Jacob Black?-nyújtotta barátságosan a kezét, én pedig kezet fogtam vele.
-Igen. Én lennék.

Később a tengerparton sétáltam. Egyre többször olvastam el Nessi levelét, és azon gondolkoztam hogy vissza írjak-e neki.
-Jacob! Hé! Várj meg!-kiáltozott a hátam mögött a falka legújabb tagja George.
-Bocs hogy zaklatlak, de látom nagyon magad alatt vagy.
-Igen, jól látod.
-És... nem akarsz beszélni róla?
-Gondolom Sam már úgyis elmondta.
-Nem. Csak a szokásos dolgokat tudom rólad.
Lassan elértünk egy sziklához, én pedig felültem rá.
-Nem szívesen beszélek róla.
-Csak csajos nem csajos dolog?-lökött oldalba.
Nem szóltam, csak néztem magam elé, szomorúan.
-Eltaláltam mi?
A  hallgatásom megint elárult.
-Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
-Nem tudhattad.
Hosszú hallgatás következett. Egy ideig csak a tenger hangos hullámait lehetett hallani.
-Ő a legcsodálatosabb lány a világon. Még soha nem láttam nála megértőbb és kedvesebb lányt. Mellette sokkal könnyebb volt a létezés is. Ő tartott a világon. Csak ő létezett és számított számomra. Ő olyan volt nekem, mint az oxigén. Sokkal több annál. A bevésődésem.-meséltem el neki mit is jelent a számomra pontosan Nessi.
Nem voltam biztos benne, hogy tudja mi az a bevésődés, viszont nagyon is tisztában volt vele.
-Ha ilyen boldogok voltatok, akkor mi történt, vagy mi volt az akadály?
-Ő vámpír. Habár, nem teljesen volt az. Félig ember.
Látszott az arcán a meglepettség, mégis leplezte.
-A szavaidból kivéve nem ez volt az egyetlen baj.
Lassan megcsóváltam a fejem.
-Baleset történt. És még csak a bennem levő szörnyetegre sem hivatkozhatok. Az igaz, hogy átváltozva csináltam, de... akkor is én voltam.
-Mármint...-nyelt egy nagyot.-Megölted?
-Nem. Elég mélyen megsebeztem. 3 heg van azóta is a bal vállán. Ő tagadja hogy fél tőlem, de amikor közeledni próbáltam hozzá elfogta a remegés. Nem bírtam tovább... -az utolsó szavakat már nem fejeztem be. Nem bírtam.
-Így inkább leléptél.-fejezte be ő.
-Ez szomorú. És... mennyi ideig voltatok együtt?
-6 hónap.-sóhajtottam.-Csak azért mondtam el, hogy te legyél egy kicsit szerencsésebb. Vagy már megvan az igazi?-kérdeztem barátságosan.
-Nincs. De nekem nem is kell.
-Majd idővel megérted.
-Bocs, de mi volt annak a lánynak a neve?
-Renesmee Cullen. Miért?
-Csak kíváncsi voltam.
-Hogy bírod ki?-szólalt meg újra.
-Egyre nehezebben. Már 1 hónapja, hogy nem láttam.
-És a csaj?
-Állítólag nagyon rosszul.
-Akkor miért nem mész vissza?
-Bonyolult. De ha lehet ezt a témát mostanában kerüljük oké?
-Oké. Nem tudod, ma kinn leszünk?
-Azt hiszem igen. Te is jössz?
-Naná. Első őrjárat. Ki nem hagynám!-lelkendezett.
-Na gyere, mennyünk vissza.-szóltam végül. Felálltunk, és szépen visszasétáltunk hozzánk. Elég jó barátok lettünk alig röpke 3 óra alatt. Még talán jó is ha melletted van valaki. Egy barát.

Este még őrjárat előtt voltunk, amikor rávettem magam arra, hogy írjak Nessinek pár sort. Nehezemre esett leírni az érzéseimet pár sorban. Még írás közben is Nessi levelét olvastam megállás nélkül. Végül sikerült írnom valamennyit:
Én sem haragszom rád. Egyedül magamra! Én vagyok a hibás és nem te! De ez nem változtat semmin. Sajnálom.                                                               Jake.

Amint erőt vettem magamon, kivittem a levelet apámnak a konyhába. Mindenki ott volt, mivel épp indulni készültünk. Odanyomtam a papírdarabot a kezébe.
-Légyszi, Charlie-n keresztül eljuttatnád Neki?
-Persze. Holnap úgyis találkozom vele. De ha sürgős akkor...
-Nem... nem sürgős.
Őrjárat alatt minden csendes volt, és nyugodt. Én viszont nem tudtam rendesen figyelni. Nessi levelének a sorai víz hangoztak a fejemben. Vajon mit csinálhat most? Damen is ott van vele? Talán meg kellene néznem. Biztos nem lesz gond, ha alszik. 
-Sam! Egy 30 percre lelépek.-szóltam neki gondolatban. 
Meg se vártam válaszát, rohantam Nessi erkélye alá. Útközben visszaváltoztam, és úgy tettem meg az út további részét. Boldog voltam már a gondolattól is hogy láthatom Őt. Felmáztam az erkélyre, és lassan óvatosan beléptem rajta. A szobában megcsapott az a jellegzetes illat, amit mindig is éreztem, ha a Cullen házban jártam. Nessi ott feküdt mozdulatlan, és aludt. Csak halk szuszogását lehetett hallani. Lassan odaléptem az ágya mellé, és amikor meg akartam érinteni Damen szólt a hátam mögül. 
-Te meg mit keresel itt? -mordult rám.-Nincs jogod hozzá!
-Azt nem te döntöd el!
-Hogy merészelsz idejönni azok után hogy elhagytad?
-Nem tartozom neked magyarázattal. És te mit keresel itt?
-Vigyázok Nessire! Tudod, valakinek azt is kell.
-Jacob, nem kellene ez így legyen!-szólt újra.
-Most erre van a legkevésbé szükségem.
-Ne várd hogy bocsánatot kérjek tőled.
-Csak látni akartam. 
-Még nincs késő. Mindent rendbe hozhatsz.
-Te most szórakozol velem?
-Miért?
-Az előbb még jól leszúrtál, most meg tanácsokat osztogatsz?
-Csak nem akarom hogy szenvedjen. Hidd el nem miattad.
Még egyszer rápillantottam az én kicsi Nessimre, és elindultam az erkélye felé. 


/Nessi Cullen/
Kivételesen napsütéses szombat reggelre ébredtem, és örültem, mert nem kell suliba mennem. Fura volt, mert apám tegnap egész délután furán viselkedett, mintha tudna valamit. De nem, nem hiszem. 
-Szia Nessi!-köszöntött Damen. A frászt hozta rám.
-Szia! Hogy kerülsz ide?
-Hát, nem is tudom.
-Az jó. De tényleg. Miért jöttél ide?
-Mert látni akartalak.
-Oké, hát most látsz.
Kicsit megijesztett. Olyan volt mintha ellenőrizni akart volna valamit.
-Oké. akkor most mennék is. Sok a dolgom még. De majd még benézek.
-Aha. Szia!
Nem is köszönt el, kiugrott az ablakon. 
-Na ez aztán fura volt.-beszéltem magamnak. 
Felöltöztem, és elindultam lefelé. Amint leértem az utolsó lépcsőfokról is, megpillantottam Emmet-et. 
-Szia csajszi! Ma jobban nézel ki.
-Az jó.-mosolyogtam. 
-És, hogy-hogy ilyen korán itt vagy?
-Hát, Rosaile átküldött mert nincs nálunk cukor.-mosolygott.
-Nem is esztek cukrot. -ütöttem meg.
-Na jó, tényleg nem. 
-Szia kicsim!-köszöntött apu. 
-Hali.-gyors léptekkel elindultam felé, és a nyakába borultam. Ami nem is tűnt olyan rossz ötletnek addig a másodpercig, ameddig meg nem tudtam az igazságot. Meredten néztem apámra. Az érintés által ki tudtam olvasni belőle a gondolatait.
-Te tudod hol van Jacob? Beszéltél vele?-kiabáltam.
-Kicsim, kérlek nyugodj meg!
-Nem! Apa az igazságot!! Te tudod hol van???
-Igen.
-De mégis mikor találkoztál vele? És hol?
-Azt nem mondhatom meg.
-Mi?-erőt vettem magamon.-Kérlek! Apa...-már nem kiabáltam.
-Nem tehetem.
-Hát ezt nem hiszem el!-rohantam fel az emeletre ismét. 
Csak azt sajnálom hogy Emmet-nek is végig kellett néznie mindezt. Hogy teheti ezt velem? Biztos tegnap történt mindez, hiszen tegnap óta volt olyan furcsa velem. Pont amikor azt hittem, hogy egy kicsit elfelejtettem. Csak egy kicsit. Mérgesen ledobtam magam az ágyra, és sírni kezdtem. Közben idézetek kavarogtak a fejembe, jobban mondva egy hosszabb: 
"Fura dolog a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy  alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és amikor már minden energiámat elszívta elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül... váratlanul."
Csak sírtam és sírtam, míg végül kicsit lenyugodtam. Ott ültem, összekuporodva az ágyon, és csak néztem magam elé, mint az első napokon. Ameddig kopogtak az ajtómon:
-Ki az?
-Én.-Charlie hangja hallatszott az ajtó mögül.
-Gyere.
-Szia!-köszöntött barátságosan, de a hangja mindvégig halk volt.
-Szia! Hát te? Nem úgy volt hogy én megyek holnap?
-De. De, hoztam valamit.
egy fehér borítékot vett elő a háta mögül. Pont azt, amit még én küldtem pár hete Jake-nek. 
-Jake küldi. Ő, kimegyek ha akarod. 
-Nem. Nem kell. 
Charlie idenyújtotta a levelet, és én elvettem. Lassan nyitottam fel, és óvatosan nyitottam ki a papírt.  Amint végig értem a sorokon, megint elfogott a sírás. 
-Mi a baj?-kérdezte Charlie, miközben magához vont, és átölelt. Ahogyan egy jó papa teszi.
-Nem jön vissza.-mondtam sírva.
-Nyugodj meg. Idővel minden helyrejön. 
-Nem. Itt már semmi sem. 
-Ha Jacob tényleg ilyen... nem is tudom... akkor nem érdemel meg téged.
-Tudom... nem érdemli meg egyetlen könnycseppemet sem. De a szívem miért...miért nem érti meg?
-Csak nyugodj meg szépen. Nem lesz semmi baj.