2011. április 26., kedd

25. fejezet: Nagy döntés.

Kommikat kérek!
1. rész-utolsó fejezet! 


/Nessi Cullen/

Lassan nyitottam ki a szemem, mert abban bíztam talán Jake mégis az ágyamban van. De nem volt. Egyedül pihentem az ágyon. Kábán néztem fel, mert már elég világos volt. Mindig úgy elalszom... Nem is értem!
-Helló álomszuszék!-üdvözölt Alice.
Nagyon megijedtem.
-Jesszusom, Alice! Mit csinálsz te itt?
-Semmi különöset... csak ma.. pizsipartit szervezek, és gondoltam ott a helyed!
-Egy pizsamaparti?-kérdeztem kábán, kételkedve. -És ki lesz még ott?
-Hát, Bella, Esme, Rose, és én!-mondta boldogan.
-Remek! És mi a program?-roskadtam vissza az ágyba. Kócos hajam szinte betakarta az egész párnát.
-Hát, semmi különös, csak olyan csajos dolgok.. Tudod!
-Aha..-nyögtem a párnába.
-Akkor...? Eljössz?
-Hát.. megpróbálhatom.. Mikor?
-Este 7-8 körül.
-És meddig?-kérdeztem ismét. Arcom közben felemeltem.
-Ameddig bírjuk. Illetve te...
-Ja... értem. Oké. Nem ígérem, de megpróbálok ott lenni!
Azért nem ígértem biztosra, mert azt se tudtam mi a programja mára Jake-nek.
-Rendben! De ha lehet...
-Jó-jó! Ott leszek!- végül is... nem halok bele! Visszaroskadtam az ágyamba, és még 15 percig nem szálltam ki belőle. Aztán lassacskán mégis csak kelni kellett... Feltápászkodtam, és felültem az ágyon. Utálom a reggelt. Hirtelen megláttam valamit az éjjeliszekrényemen. Egy kis papírka volt, illetve levélféle... Odanyúltam érte, és kinyitottam. Mosolyogva olvastam a sorokat, de a végén mégis kétségeim támadtak:
"Nessi! Kérlek, amint felébredtél gyere le a La Push partjaira. Valami fontosat kell mondjak neked! Jake."
Mit akarhat mondani Jake, ami ilyen "fontos"? Fogalmam sincs. Mivel kíváncsi voltam, már könnyebben ment minden. Kimásztam az ágyból, felöltöztem, egy barna inget és nadrágot vettem fel. Megfésülködtem, majd elindultam lefelé a konyhába.
-Szia kincsem!-köszöntött apu.
-Szia!-futottam keresztül a nappalin.
-Hova ilyen sietősen...?-kérdezte Emmet.
-La Push!-kiabáltam vissza, és már ott sem voltam.
Gyorsan beugrottam a kocsimba, és indítottam. Gyorsan hajtottam, bár ezt a szándékomat most nem értetten...
Mikor leértem a La Push-ba, leraktam a kocsim Jacob-ék háza elé, és kiszálltam a kocsiból.
-Szia Nessi!-kiabált ide Seth.
-Szia!
-Jacob lenn van a parton!
-Kösz!-kiabáltam vissza.
És máris futottam a partra. Amint kiértem az erdőből, egyből megláttam Jacob-ot. Ott ült a homokban, és hagyta, hogy a nagy hullámzás mossa a lábait. Lassan odasétáltam hozzá, és leültem mellé. Fülig szaladt a szája.
-Jó reggelt!
-Neked is!-mosolyogtam.
Csend következett.
-Volt valami éjjel?-kérdezősködtem. Először azt hittem erről akar beszélni. Kicsit féltem is.
-Hát ami azt illeti, nem volt zökkenőmentes...
-Mi? Ezt, hogy érted?
-Feltűnt pár tag...
-De veletek semmi dolguk... akkor miért bántanak titeket?
-Mi is kivégeztük 3 társukat. Nem emlékszel?
És ekkor hirtelen beugrott az a jelenet... Amikor Jake és én épp "rossz" korszakunkat éltük. A hideg kirázott tőle.
-Ja, tényleg.-félrenéztem.-Biztos nem bánod a csókot? -kérdeztem félve.
-Mondtam hogy nem! De ha még egyszer kimondod, akkor fogok!-viccelődött.
-Nagyon vicces!-fakadtam ki.-Csak kíváncsi voltam.
-Bocs... de tényleg! Megpróbálok nem rá gondolni, hogy azzal a vérszívóval...
-Nem! Én bocs!-mosolyogtam.
-De igazából nem ezért hívtalak ide...
Hirtelen megkomolyodott, és arcomon a kétségbeesés jele tükröződött. Féltem attól, amit mondani fog. Lehet, hogy szakítani akar...
-Mi a baj?-szólt gyengéden. Gondolom észrevette az aggodalmat az arcomon. Kezeit rátette az enyémre, és simogatni kezdte.
-Semmi. Folytasd!-bármi is az, hallanom kell.
-Szóval, mondtam neked, hogy minden lehető módon magamhoz akarlak láncolni...
Bólintottam egyet, és folytatta. Nagyot nyeltem. Teljesen felém fordult, és megfogta mind két kezem. Szemtől szembe voltunk.
-És ahhoz, hogy örökké velem lehess, már nem kell sok. Renesmee Cullen, hozzám jössz feleségül?
-Várj!-akadt el a szavam.-Most... ezt még egyszer!
Azt se tudtam, hogy álmodok-e, vagy ez a valóság? Jacob max. álmomban kérte meg a kezem, és az is csak véletlen volt.
-Gyere hozzám!-ismételte.
Lehunytam a szemem egy pár másodpercre, aztán újra kinyitottam. Azt reméltem, hogy akkor talán már felébredek. De nem! Ugyanott voltam... Jake reménykedett, ez látszott az arcán. Szólni nem bírtam, csak a tenger felé néztem. De szúró tekintetét végig éreztem az arcomon.
-Megértem, ha időre van szükséged... hogy átgondolj mindent...
-Hát igen... az jó lenne. De Jake, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Mármint, nem korai ez még? Időnk mint a tenger...!
-Nem korai! Miért lenne az?-vonta fel a szemöldökét.
-Nem tudom... olyan komoly ez az egész...
-Jól van.. mi zavar ennyire?-kérdezte, de nem húzta fel magát, végig gyengéd volt a hangja és megértő.
-Még el sem végeztem a sulit... sőt...
-Szóval, az zavar, hogy mit mondanak mások?
-Nem.. de az sem utolsó szempont...
Lehajtotta a szemét.
-Jake... ígérem komolyan fogom mérlegelni a dolgot! Csak adj egy kis időt nekem.
-Oké. De mentségemre szóljon, hogy elfelejtettem elhozni a jegygyűrűt.-mosolygott.
-Már az is megvan?-lepődtem meg.
-Persze. Csak otthon maradt.-mosolygott ismét.
-Ugye nem költöttél rám?!
-Nem. De többet egyenlőre nem árulhatok el!-sunyította el.
-Jól van... akkor ígérem, gondolkodni fogok rajta.
-Oké.-mosolygott. -De csak hogy tudd! Nem kérdeztem volna ezt tőled, ha nem lennél kész rá.
-Szerintem egy darab papír nem láncol hozzád még jobban.-másztam rá, és ő lefeküdt a homokba. Fekete haja azonnal barnára változott.
-Lehet, de engem megnyugtatna, ha tudnám, hogy csak az enyém vagy!
Grimaszt vágtam... ha ez az ára...
-Csak annyit kérek, hogy gondold át a dolgot!
-Jól van!-ültem vissza a helyemre, és Jake is felkelt. -De egy kérdésem még lenne...
-Ki vele!-mosolygott.
-Seth, és a többiek tudták hogy mire készülsz, igaz?-közben kezemmel a homokot túrtam.
-Hát, ha akartam volna, se tudtam volna eltitkolni előlük.
-Akkor azért mosolygott ennyire...
-Igen, páran fogadtak a falkában, hogy hozzám jössz-e...-mosolygott.
-Nagyon vicces...-grimaszoltam.
-És, mi a programod mára?-kérdezte terelve a témát.
-Hát, még nem tudom. Este viszont Alice-ékkel leszek.
-Miért?
-Mondanám, hogy gyere, de pizsiparti lesz.-nevettem el magam.
-Az klassz.-húzta el a száját.
Még egy fél órát beszélgettünk, csak azt a szót nem akartam hallani hogy házasság. A hideg is kirázott tőle. Elindultunk hazafelé, jobban mondva Jacob-ékhoz. Mikor odaértünk hozzájuk, Seth még mindig kinn sertepertélt a ház előtt. Mi kézen fogva közeledtünk hozzá.
-Na haver, beégtél, vagy igent mondott?-kiabált ide.
-Nagyon vicces Seth!-kiabáltam vissza.
Közelebb értünk hozzá, és most már nem kiabált.
-De komolyan, mit mondtál?-szólt hozzám.
-Semmit. Még.-mondtam, miután Jacob-ra néztem.
-Ahh! Akkor még mennyit kell várjak, hogy megnyerjem a fogadást Embry ellen?-csalódott.
-Mibe fogadtál, mit mondok?-kérdezősködtem.
-Szerintem most nem-et, de később igent. Persze azt csak idővel.
-Hát majd meglátjuk!-fejezte be Jake.
Bementünk, és szokásos módon, mindenki ott lógott náluk. Ezúttal Emily is, és a kis Sarah is. Nagyon megörültem neki. Jacob előreengedett, és megfogta a derekam, majd úgy követett. Ahogy elhaladtunk Rachel és Paul mellett, hallottam, amint Rachel olyasmit súg Paul fülébe, -Soha nem láttam ilyennek Jacob-ot. Mármint, ilyen gyengédnek.-helyesbített. Erre elmosolyodtam.
-Nem sokat láttál Nessi-ből, amióta különmentek... De most már.. -válaszolta Paul, és cseppet sem zavarta, hogy más is hallja a beszélgetésünket. Még Leah-t is láttam. De ő inkább a babával foglalkozott. Ez így ment egy darabig.
-Jól van! Gyertek, ellenőrizzük le egyszer az erdőt!-kiáltotta el magát Sam. Mindenki fölpattant, Jake egy csókot nyomott a homlokomra, és már ment is kifele a többi falkataggal. Sam ezúttal a szokásos egy helyett, kettő csókot kellett adjon. Egyet a lányának, és a feleségének. Mindenki elment, még Rachel is lelépett. Emily, Sarah és én maradtunk. Emily lerakta a bölcsőbe Sarah-t, és ringatni kezdte.
-Mindenki megijedt, mikor nem voltál sehol. Már szinte családtag vagy. Ha nem vagy itt, máris hiányzol.-mosolygott.
-Igen, én is úgy érzem...
Kis csend következett, mert Sarah elaludt.
-Emily. Valami fontosat kell megbeszéljek veled. Lehet hogy már hallottad, de az is lehet, hogy Sam nem szólt neked...
-Miről van szó?-ráncolta a homlokát.
-Oké.-vettem egy nagy levegőt, mert erőt kellett gyűjtsek hozzá, hogy kimondjam azt amit akarok.-Jacob megkérte a kezem.
Emily arcán nagyon nagy meglepettség tükröződött.
-Ezt nem is tudtam!-alig bírt megszólalni.
-Hát én se... mostanáig...
-És mit feleltél?-kíváncsiskodott.
-Még semmit. Erről kérek tőled tanácsot... Szerinted mit tegyek?
-Ahogy Jacob-ot ismerem, ha nem-et mondasz, nem fog megsértődni, vagy talán csak pár napig lenne mérges. De lenyugodna.. Ha viszont igen-t, akkor határtalan lesz a boldogsága.-vett egy levegőt, és folytatta- De, itt nem csak az számít, hogy Jacob-nak mi a fontos, hanem inkább az, hogy te mit szeretnél.
-Nem tudom. Minden vágyam, hogy vele éljem le az életem, de úgy vélem, ez még korai lenne...
-Én nem akarlak befolyásolni! De... szerintem fogadd el. Vagy maximum majd valamit kitaláltok...
-Aha... de még átgondolom... Nem tudom kinek a tanácsát kérhetném ki, még rajtad kívül.
-Miért?
-Ha szóba hozom, mondjuk Alice-nél, akkor biztosan meg akarná rendezni az egészet, és nem azzal foglalkozna, hogy mit feleljek... Anyut nem akarom vele terhelni... Rosalie meg Esme talán...
-Hát akkor azt javaslom Rosalie-val, és Esme-vel beszéld meg.
-Igen, és hogy zárjam ki Alice-t, meg anyut?
-Fogalmam sincs...
-Majd kitalálok valamit...- sóhajtottam.
Megsimogatta a hátamat, és vártuk mikor jönnek vissza a mi farkasaink. Eltartott egy ideig míg visszajöttek. Addig Emily-vel főztünk nekik. Azt is megtudakoltam, hogy Billy Charlie-nál van. De őszintén, tudtam hol van. Általában ha nincs otthon, akkor mindig Charlie-val lóg. Lassan telt az idő, így még többet beszélgettünk Emily-vel. Aztán egyszer csak beállítottak a fiúk.
-Ezúttal nem találtunk semmit. -ment oda Emily-hez Sam, és megcsókolta. Jacob jött mögötte, és egyből felém száguldott. Már megszoktam, hogy nyilvánosan úgyse csókol meg, de most szokatlanul szájon csókolt. Nem volt baj. Hagytam neki.
-Na jó! Gyertek együnk!-parancsolta Emily.
-És a baba?-kérdezte Sam.
-Még alszik. Ne ébresszük fel! Jake szobájában alszik-nevetett Emily.
-Hát ez remek!-dünnyögött Jacob.
-Nagyon cukin mutat a szobádban!-viccelődtem.
Az ajtó mindvégig nyitva volt, hogy valaki mindig szemmel tarthassa a kis csöppséget. De rezzenéstelenül aludt. Mi leültünk az asztalhoz, közben Billy is megérkezett. Mindenkinek jutott kaja bőven, és most az egyszer én is ettem, mert már Volterra óta egy falat sem ment le a torkomon. Elbeszélgettük az időt, de én többnyire hallgattam, ahogy Jake is. Fel néztem az órára, és csalódottan  láttam, már fél 8 körül jár... Jake felé fordultam, és a fülébe súgtam:
-Mennem kell. Tudod, a pizsiparti...
-Oké. Akkor kikísérlek!
Azzal felálltunk az asztaltól. Jake vázolta, hogy mennem kell... és én addig az ajtóban vártam. Jake is követet, pár percre rá. Kézen fogott, és úgy sétáltunk el a kocsiig.
-És, most mi lesz?-kérdezte-Elmondod nekik, hogy megkértelek...?-kérdezte félve.
-Nem tudom. Ma biztos nem.-sóhajtottam, és megálltunk a kocsi ajtaja előtt. Jake fancsali képet vágott.
-Nézd, muszáj elmondanom valakinek, Emily-n kívül is... És... hama lesz rá alkalmam, akkor valakivel meg is fogom beszélni!
-Oké... De tudd, bármi is lesz a válaszod, én tiszteletben tartom.
-Ezzel csak megnehezíted!-vágtam rá.
Kinyitotta az ajtót, hogy beszálljak. Én ahelyett hogy beszálljak, közelebb mentem hozzá, és megcsókoltam. Ő is elkapta a derekam.
-Oké. Éjjel jövök. Vigyázz magadra!
Lassan bólogattam, és beszálltam a kocsiba, majd lehúztam az ablakot. Jake behajolt rajta.
-Biztos nem lesz baj? Tudod... mint a múltkor...?
-Nem. Majd, gyorsabban vezetek mint általában.
-Akkor meg azért vigyázz!
-Oké. Szia!
-Szia!
És már indítottam is. Még szerencse, hogy Alice azt már nem látja, hogy  mi fog történni a vérfarkasokkal. Akkor látta volna, hogy Jake megkéri a kezem... A hideg is kirázott tőle. Legfőképp vele nem akartam megosztani ezt a dolgot... Viszonylag gyorsan hazaértem, és most szerencsére nem jártam úgy, mint múltkor.. Kiszálltam a kocsimból, és befelé vettem az irányt. Az előtérben lévő kis asztalra levágtam a kulcsomat. Szinte semmi kedvem nem volt ehhez a partihoz... De ha muszáj... Alice már a lépcsőnél várt, és mint mindig, nagyon csinos volt.
-Na végre, hogy megjöttél!-jött ide hozzám.
-Azt hiszem, azt mondtad maximum 8 nem?
-Oké, lehet... de akkor is! Azt hittem, az a kutya nem enged el...
-Hé! Nyugi! Itt vagyok!-állítottam le, mielőtt még jobban elkezdi ócsárolni Jacob-ot.
-A többiek már fenn vannak.
Ezzel mi is felmentünk. Ezúttal Rosalie régi szobájába időztünk. Órákig csacsogtunk mindenféléről, és én is hozzászóltam a témához... Kicsit nevetgéltünk is... Jól esett ez a kis feloldódás.
-Na jó! Hozok valamit inni Nessi-nek!-szólalt meg Esme.
-Narancslét, vagy vizet kérsz?-kérdezte felém fordulva, és felállt az ágyon.
-Nem tudom. Tudod mit? Jövök én is! -kínálkoztam.
-Jól van. Ha ennyire akarsz, gyere!
Lassan lesétáltunk a lépcsőn. Habár senki sem értette, miért akarok annyira Esme-vel menni, én pontosan tudtam. Meg akartam vele beszélni a dolgokat. Ő volt az egyetlen, akiben megbíztam. Még azt se bántam volna, ha csak Carlisle-nak elárulta volna a dolgokat. Viszont apunak képtelen voltam elmondani... Még rá gondolni sem mertem. Inkább magamban tartom a gondolataimat, amennyire csak tudom. Amint beértünk a konyhába, én rákezdtem.
-Esme! Igazából... nem azért jöttem, hogy segítsek.-kérdően nézett rám, és ez megnehezítette a dolgom. Nagy gombóc nőtt a torkomban.- Négyszemközt akartam beszélni veled.
-Talán, valami baj van?-hangja rezzenéstelen volt.
-Nem nincs. Csak.. tudod, olyan vagy nekem mint az anyám, és... muszáj valakinek elmondanom...-kicsit abbahagytam, és lehalkultam- Jacob megkérte a kezem!
Fura volt, mert nem lepte meg a dolog.
-És, mit válaszoltál?
-Még semmit.-olyan sokszor mondtam ki ezt, hogy már szinte automatikusan rávágtam. -Erről akartam beszélni....
-Jaj kincsem! Attól félsz, hogy baj lesz belőle?
-Nem... csak nekem ez túl nagy felelősség... vagy nem is tudom...
-Félsz... megértem. Nem is baj.
-Szerinted mit tegyek?
-Hallgass a szívedre... Mit szeretnél jobban? Jacob-ot, vagy a függetlenséget.
-Ez nem kérdés...-nevettem el magam.
-Először is, gondold át a dolgokat! Nem kell elhamarkodni!
-Igen... tudom.-hajtottam le a fejem, közben Esme átkarolta a vállam. -De héj! Erről senkinek egy szót se! Max... Carlisle-nak!-kötöttem ki.
-Tőlem nem fogja megtudni senki... Ígérem!
Biztos voltam Esme-ben. De sajnos így sem jutottam előrébb. Minden az én döntésem...
-Szóval... narancslé, vagy víz?
-Ő...-tértem vissza merengésemből.-Narancslé.
Esme töltött nekem, és vissza sétáltunk Rose szobájába.
-Mi tartott ilyen sokáig?-kérdezte Bella.
-Tudod... Nessi annyit tud inni mint egy kacsa!-vigyorgott Esme. Vissza ültünk eredeti helyünkre, én törökülésbe, és mellém Esme. Bizalmasomnak éreztem...
Annyit beszélgettünk, hogy már kezdtem elálmosodni. Észre se vettem, de Alice kifestette a körmöm.
-Jól van! Most megyek! Már elfáradtam...
-Még fiatal az éjszaka!
-Hát, ha hajnal 2 neked fiatal, akkor nem tudom mi az öreg..-mondtam álmosan.-Az egy dolog, hogy ti bírjátok!-dörzsöltem meg a szemem.
-Oké, akkor menj! Már érzem a kutya szagát...-húzta össze az orrát Alice.
-Nagyon vicces!-gondoltam magamban. Még Esme-re pillantottam, és ő bizalmasan rám, aztán kiléptem a küszöbön. Mivel Rose szobája is az emeleten volt, nem kellett sokat sétáljak, míg elértem a saját szobám felé. Nem ért meglepetésként, hogy Jacob-ot ott találom.
-Szia!-köszöntött.-Azt hittem tovább bírod.. ha már ilyen sokat aludtál az elmúlt napokban.-mosolygott.
-Úgy látszik, az alvás a gyengém.-lépdeltem oda hozzá.
-Elmondtad valakinek?-suttogta.
-Igen. Esme-nek. De... ő is ugyanazt mondta, amit eddig már tudtam...
-Értem...-hajtotta le a fejét. Először azt hittem, hogy megbántottam, de aztán rájöttem hogy csak színészkedik. Kezei a térdhajlatom alá tévedtek, és felkapott a földről. Most az egyszer nem bántam. Lerakott az ágyra, és lefeküdt mellém. Én ismét úgy aludtam el, ahogy szerettem. A mellkasán. Észre sem vettem, de csak a Telihold fénye világította be a szobát.
VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

/Szerkesztő megjegyzése/
Sziasztok! Hát ez a pillanat is eljött! Vége az első résznek! Amit nevezhetünk "könyvnek" is. Remélem pont annyira tetszett nektek is, mint nekem. Soha nem hittem volna, hogy idáig egyszer majd eljutok. Remélem a második részt is olvasni fogjátok, aminek a címe: Moonlight, azaz Holdfény lesz! Kérlek, ehhez gyűljön össze végre az 5 komment! Most már, kicsit bátorítsatok engem! Szükségem lesz rá! Az új résszel, új blogkinézet is jár, tehát erre is számítsatok! Legkésőbb hétvégén jelentkezem, de örömmel jelenthetem, hogy pénteken nem megyek suliba, szóval egy kicsit előbb elkezdhetek írni reményeim szerint. Új szavazás indul! :) Kérlek kommenteljetek! Köszi annak,  aki mindig hozzászól! Ez nagyon sokat jelent nekem! Ezer puszi <33333!

2011. április 24., vasárnap

24.fejezet: Hirtelen elhatározás.

Kommenteljetek! :)


/Nessi Cullen/

A csók után elhúzódtam Jake-től, és megint elgondolkodtam. Miért van nekem mindig ilyen rossz kedvem? Utálom ezt az egész dolgot! Mintha minden az én vállamra nehezedne! És most elveszítettem egy remek barátot! Ezt nem hiszem el! Nagyot sóhajtottam.
-Tudod mit?-kérdeztem Jacob-tól.-Vidíts fel valahogy! Utálom ezt az egész dolgot! De gondolom a vérfarkasoknál minden unalmas... szóval...-viccelődtem.
-Igen? Szóval, a vérfarkasok unalmasak?-kérdezte csibészesen mosolyogva, mintha meg akarna "büntetni" amiért ezt mondtam. Bár nem olyan értelemben. Gyorsan felálltam mellőle, és elkezdtem szaladni előle. Ő hihetetlen gyorsasággal követett, és alig hagyott egérutat nekem. Ez még jobban rátett a dologra, és nevetni kezdtem. Kergetőztünk a dombok között egy ideig, aztán megadtam magam. Lassítottam, és Jake elért engem. Én levágódtam a földre, vele együtt. Mind a ketten hangos nevetésbe törtünk ki. Mikor kicsit lenyugodtunk, Jake fölém hajolt, és egy csókot nyomott a kezemre. Megint mosolyogtam.
-Olyan rég láttam már, hogy mosolyogsz!-jelentette ki.
-Hát... ez ritka pillanatok egyike. Tudod... mindig van valami, ami elrontsa.
-Sajnos.-mondta olyan halkan, hogy alig hallottam.
Kedvem újra a régi, szomorkás lett. Jót tett, ez a kis mókázás, de mint tudjuk, semmi sem tart örökké.
-És úgy érzem, nemsokára megint elrontsa valaki.-folytattam.
Erre a kijelentésre neki is lekonyult a szája széle.
-Legalább ilyenkor nem kellett volna elrontsam a kedved.
-Te semmit nem csináltál! Csak valahogy, soha semmi nem jön össze!-bizonygattam.
Reakcióként szinte teljesen rám simult, beletúrt a hajamba, és szájon csókolt. Imádtam, amikor ilyen gyengéd volt. A csók után még megsimogatta az arcom, és felhúzott a földről.
-Na gyere!
Leporoltam magam, mert tiszta füves lettem, és csak ezután vettem észre. Damen néz vissza ránk tőlünk pár méterre. Épp most érkezhetett, és Jake már mereven farkasszemet nézett vele. El sem hittem hogy újra látom!
-Mit keresel itt?-kérdezte, ezúttal barátságosabb hangon Jake.
-Nessi-hez jöttem. Szeretnék elbúcsúzni.
-Jól van, akkor megteheted most is.-utasította Jake. Meg se tudtam szólalni.
-Jobb szerettem volna, egy nyugodtam helyen, és négy szem közt.
Végig Jake arcát tanulmányoztam, eddig a pillanatig rezzenéstelen volt. De amint kimondta az utolsó mondatot, arca grimaszra nyúlt, majd rám nézett.
-Kérlek! Nem lesz semmi bajom! Tényleg! Bízz bennem!-könyörögtem neki.
-Tudod hogy...-akadt el a szava.-Jól van!-egyezett bele.
Visszanéztem Damen-re, és szemei csillogtak. Azt nem tudom, hogy a boldogságtól-e. Még egyszer Jacob-ra pillantottam, aztán elindultam Damen felé. Amikor elértem hozzá, megragadta a karom, és pár másodperc alatt eltűntünk második kedvenc helyemről a kis dombos rétről. Ugyanott voltunk, mint amikor Damen "fel akart vidítani" engem. Amikor Jacob távol járt.
Egy kisebb szikla tetején álltunk, de körülöttünk még mindig erdő volt. Damen elkezdett közeledni hozzám.
-Annyira sajnálom! Nem így akartam...!-magyarázkodott. Közben egyre közelebb ért, és két kezem ökölbe szorulva ért fekete ingéhez.
-Miért?-kérdeztem értetlenül.
-Szó nélkül kell tennem amit apám mond!
-Nem így ismertelek meg! Azt hittem... ennél szabadabb lélek vagy...-mondtam halkabban.
-Lélek? Már akinek van.... -mondta ki.-De most nem azért jöttem, hogy veszekedjek veled.-változott meg a hangja, és homloka ráncokba szaladt. -Valami sokkal nehezebb dolog jön...
Sóhajtottam egyet, és hátraléptem egyet. Nagyot nyeltem.
-Ne! Várj még! Nem akarom hallani! Inkább beszélgessünk még!-kérleltem.
Halvány mosoly tűnt fel az arcán.
-Mit akarsz hallani?-kérdezte.
-Például, hogy mi lesz ezután?
Kérdésem után leült, és lelógatta a lábát. Csak ekkor vettem észre, hogy egy vízesés is van a szikla mellett. Én is leültem.
-Nem tudom. Valószínűleg folytatom eddigi életmódomat. Csak sertepertélek a családnál...-az utolsó szavait mosolyogva mondta ki.
-És ez jó?
-Tudok mást tenni?-kérdezte felvont szemöldökkel.
Megingattam a fejem. Csak a vízesés hangos morajlását lehetett hallani.
-Talán... nincs rá valami mód, hogy ne menj vissza?
-Mire gondolsz?-kérdezte.
-Hát... nem tudnád valahogy lealkudni apáddal?
-De, le tudnám.-válaszolt nyugodtan, és ránézett a vízre.
-Hát akkor?-kérdeztem, és az egyik lábam felhúztam, félig törökülésben ültem, de a másik lábam még lógott.
Megint elmosolyodott.
-Nessi! Ha ezt megteszem, mehetsz vissza Volterrába! És akkor már nem lesz visszaút!
-És akkor inkább te mint én?-kérdeztem felháborodva.
-Természetesen.-mosolygott.
Nem értettem hogy tud ilyen nyugodt, és boldog lenni, mikor én tiszta ideg voltam. Valószínűleg ezek az utolsó perceim vele. Őt ez nem nyugtalanítja?
-És, akkor hogy kerülsz ide?
-Meglógtam.
-Honnan tudtam?-kérdeztem gúnyosan, és félrenéztem.
-Nem tudom, hogy bírni fogom-e nélküled....-szóltam újra.
-Hát még én?
-Akkor ne menj! Te vagy a legjobb ba...-akadt el a szavam. Hiszen ez nem igaz! Részben igen, de jobban szeretem mint egy barátot. Akár lehet nevezni szerelemnek is... Furán nézett rám. De nem! Miket beszélek? Hiszen nem szeretem annyira mint Jake-t, de.. Áh! Nem tudom.. Bevalljam neki...?
-Tudod mi fog a legjobban hiányozni?-kérdezte, és körbenézett a fák között.
-A suli moraja, az unalmas órák, az állandó üldögélés az ebédnél, a beszélgetések, a vitáink. De legfőképpen Te!
-Tényleg! Mi lesz velem a tesiórákon? Kivel fogom ellógni az egészet?-kérdeztem vigyorogva. Már szinte nevettünk.
-Igen, az tényleg jó volt.-változott el a hangneme.
-Szerinted meddig tart, míg észreveszik, hogy nem vagy ott?-kérdeztem.
-Hát, azt mondtam vadászni megyek. Ennek az időtartama mindig változó szokott lenni...
Lehajtottam a fejem. Immár csaknem fél órája beszélgettünk.
-Fáj még a fejed?-kérdezte, és odanyúlt a kis ragtapaszokhoz. Gyengéden megtapogatta a fejem, majd visszaült a helyére.
-Nem. Most sokkal jobb, mint amikor Iriná-val találtam szembe magam.-mosolyogtam. Kicsit jobban föloldódtam.
-Talán még soha nem láttalak ilyen boldognak.-jegyezte meg.
-Igen. Ez ritka dolog.-mosolyogtam.
Kis csönd ült közénk, és amíg én a vizet kémleltem, ő az én arcomat.
-Kérdezhetek valamit?
-Persze.-hatalmazott föl.
-Miért engedett el apád olyan könnyen? Kivéve azt az egy feltételt...-úgy tettem mintha nem tudtam volna arról, mi is az igazság valójában.
Arca elkomorult.-Mi az?-kérdeztem tőle.
-Mindenkinek lehetnek jó pillanatai nem?-válaszolt végül.
-De. Lehetnek. De, nem apádnak. Valamit titkolsz?-kérdeztem felvont szemöldökkel.
-Miből gondolod?
Megint kérdően néztem rá. Elengedett merev tartásából, és én győztem. Lassan bólogatott.
-Anyám ugyanolyan félig ember és félig vámpír volt mint te. Így megesett rajtad a szíve.-nyögte ki.
-És... meglep ha azt mondom, hogy már tudtam?-hunyorogtam.
-Kitől?-lepődött meg.
-Carlisle.
-És... magától mesélte?-háborodott fel.
-Nem. Én kértem tőle. Tudod én se most jöttem le a falvédőről!
-Aha, persze.-válaszolt csalódottan.
-És.. mit történt az anyukáddal?
-Ő... nem tudom.-válaszolt egy kis habozás után. Volt egy olyan érzésem, hogy tudja, csak nem akarja elmondani. Mindegy! Ha nem akarja, akkor nem feszegetem a témát. Inkább terelni próbáltam.
-És, mit gondolsz... teljes biztonságban vagy?
Nagyot nyeltem. Ismét.
-Mitől kellene félnem? Vagy..te tudsz valamit amit én nem?
-Hát nem tudom. Én Jake helyébe rendesen szemmel tartanálak...
-Én azt hittem... Irinával vége ennek az állandó veszélynek...
-De egy valamit nem vettetek számításba...-komorodott el.
-Mit?
-A kóven egy taggal csökkent. Bosszú készül...
-És ezt biztosan tudod?-riadtam meg.
-Hát... mondjuk. Én is ezt tenném a helyükbe.
-És mit tehetnénk ellenük?
-Egyenlőre annyit, hogy sokat lógsz a farkasoddal.-mosolygott.
-Az nem lesz nehéz.-gondoltam magamban.
-De ne csináljatok semmi őrültséget! Várjátok meg amíg ők lépnek! Ha a Volturi valami szabálytalanságot észlel, akkor már nem ad második lehetőséget! Erre vigyáznotok kell!-figyelmeztetett.
-Szóval, ez is a feltételek közé tartozik... csak így élhetek...-húztam el a szám.
-Igen. De nézd a jó oldalát!
-Van olyan is?-kérdeztem.
-Hát.. most hirtelen nem tudom.-nevette el magát. Erre nekem is kellett. Lassan 1 órája húztuk a búcsú pillanatát. Csend ülepedett közénk, és egy ideig csak hallgattuk a madarak, és az erdő zörejeit.
-Itt az idő! Azt hiszem épp eleget húztam...-sóhajtott fel.
-És akkor most tényleg elmész? Örökre?
-Nem tudom. Az örökké nagyon hosszú idő ám...!-mosolygott.
Lassan feltápászkodtunk a földről, és szemtől szembe álltam vele.
-Szóval, azt mondod, talán még találkozunk?
-Nem ígérem!
Lassan bólogattam.
-Hát akkor...Ég veled!
A kezét nyújtotta, hogy megfogjam. Csak egy sima kézfogás.
-Ég veled!
Egyre közelebb jött, és hagytam magam. Már olyan közel volt, hogy már szinte éreztem a bőre hidegét. Megcsókolt. Most hagytam, és nem húzódtam el. Úgyis elmegy. Legyen ez egy búcsúcsók neki. Csak nehogy elbízza magát. Nagyon romantikus volt. Egy szikla tetején, egy vízesés mellett. A csók nem bizonyult hosszúnak. Ajkát leemelte az enyémről, és mind a ketten nagy levegőt vettünk. Félrenézett.
-Szia!-suttogta.
Nem szóltam. De már ott se volt. A számhoz nyúltam, és még éreztem a hideget rajta. Annyira más volt vele csókolózni, mint Jake-el. Egy pár pillanatra le is fagytam. Később leültem a sziklára, vissza ahol az előbb.
-Te jó ég, mit tettem?-kérdeztem magamtól.
Kedvem lett volna beleugrani a vízbe, és jól megbüntetni magamat. Azt hiszem, nem voltam tisztában a dolgokkal... Szegény Jake... mit fog majd ezután gondolni rólam? Ha meg is bocsát valaha, akkor sem lesz tiszta a lelkiismeretem. Tényleg sajnálom ezt az egész dolgot. Nem lett volna szabad eljönnöm ide Damen-el. Elég lett volna egy sima szia is. De nem! Nekem ide kellett jönnöm!?
Hirtelen megrezgett a zsebem. Vagyis, inkább a telefonom. Lassan előhalásztam. Jacob keresett. Gyorsan felvettem.
-Szia!.szólt bele.-Na, elköszöntetek már egymástól, vagy még mindig itt van az a vér...?-az utolsó szavakat elharapta.
-Nem. Már elment.-szóltam bele színtelen hangon.
-És hol vagy? Vagy miért nem jössz már?
-Ő, mindjárt megyek.
-Valami baj van!?-hangja vészjóslóan szólt.
-Nem semmi.-válaszoltam, és lenyomtam a telefont. Lassan felálltam, és elindultam kifelé az erdőből. Szomorú, de azt se tudtam hol vagyok. Ha már azt se tudom, akkor legalább induljak el valamerre, és valahova csak kitalálok.
Út közben nem akartam gondolkodni. Bármit csak azt ne! Utálom, amikor annyit agyalok egy dolgon, hogy megfájdul a fejem, és teljesen lefáraszt. Inkább az útra figyeltem, és a bozótot tanulmányoztam. Legalább is úgy tettem. Az egyik kicsit meg is karcolta a kezem. Az ujjam hegyéből piros vércseppek bugyogtak ki.
-Áuh!-nyögtem magamnak.
Majd vettem egy falevelet, és letöröltem vele a vért. Majd ledobtam a földre, és tovább indultam. Ahogy haladtam az erdőből kifelé, mintha olyasmit hallottam volna, hogy valaki követ, vagy valaki az erdőben van. Gyanakodva hátranéztem. Egy sötét alakot láttam és teljesen megrémültem.
-Damen?-kérdeztem az alaktól.
Az alak eltűnt, és én megijedtem. Elkezdtem szélsebesen futni, ahogy csak bírtam, és szinte minden az arcomat csapkodta főleg a bozót. Gyorsan futottam, így kiértem az erdőből mindjárt az országútra. Megijedtem, mert egy kocsi jött velem szembe. Jobban mondva Jacob. A BMW-mel. Még épp le tudott fékezni. Gyorsan leállította a kocsit és kiugrott a kocsiból. Ő is épp annyira meg volt rémülve mint én.
-Úristen! Mi a frászt keresel itt?-mordult rám.
-Én csak... Semmi... az erdőben...-hadováltam.
-Teljesen megijesztettél a telefonban!
-Sajnálom.-suttogtam.
-És mi van az erdőben?
-Semmi.-hallgattam el.
-Azt se tudtad hol vagy mi?
Megingattam a fejem. Meg akarta érinteni a kezem, és pont ott ahol megvágtam. Elhúztam tőle.
-Sssszzz!
-Mi történt a kezeddel? Tiszta karcolás!
És csak ekkor vettem észre, már nem csak az ujjam hegye, hanem mind két karom végig tiszta karcolás volt. Biztos a bozót volt. Nem baj! Az a lényeg hogy túléltem!
-Nem tudom... biztos a bozót volt.-válaszoltam kissé bizonytalanul.
-Te reszketsz! Mitől ijedtél meg ennyire!?
-Ő..-fogtam a fejem- Csak láttam valamit útközben, és megijedtem. Ennyi az egész.
-Pontosan mit?-kérdezte, és már mindkét karomat fogta.
-Egy alakot.
-És nem ismerted fel?
-Nem.
-És mi van ha Damen szórakozott?-hibáztatta megint őt.
-Nem! Ő már 45 perce elment! Vissza kell érjen Volterrába!
-De...-kezdtem, de közbevágott.
-Ezt ne itt beszéljük meg! Gyere! Mennyünk hozzátok!
Bedobtam magam újdonsült kocsimba. Jobban mondva csak az eleje lett megjavítva. Már semmi sem látszik a múltkori balesetből. Jake vezetett, én meg egész úton a karomat vizsgálgattam. Tényleg sok helyen karcos. Csoda, hogy el nem estem. Megérkezésünkkor csak szokásos módon Apa, és a fiúk voltak otthon. Csak köszöntem nekik, és felszaladtam a szobába. Jake szintúgy. Még mindig nem tudtam, hogy valljam be Jacob-nak amit tettem. Olyan hirtelen elhatározás volt az egész dolog..... Megálltam a szoba közepén, háttal Jacob-nak.
-Van még valami fontos dolog...-kezdtem hozzá.-Sőt...nem is egy!
-Jól van! Szeretném, ha részletesen elmesélnéd, mi történt az erdőben Damen elmenetele után!
Felé fordultam.
-Még egy kis időt ott töltöttem, ahol Damen-el beszélgettünk. Akkor hívtál. Aztán... elindultam kifelé az erdőből. Igazából nem tudtam hol is vagyok. Aztán elvágtam a kezem véletlen... Utána meg már futottam kifelé az erdőből mert meg voltam ijedve attól az alaktól...
-És mit kerestél az út közepén?!-kérdezte felháborodva.
-Mint mondtam, nem tudtam merre megyek! Valahogy kiértem...
-Még szerencse, hogy én jártam arra, és nem más!
Kínos csend következett.
-És nem tudnád megmondani ki lehetett az?-kérdezte. Pár méter távolság volt köztünk. Nem jött közelebb és én sem mentem.
-Talán. Damen azt mondta, a kóven bosszút tervez....
-Várj... mi van?-fel se fogta amit mondok.
Halványan bólogattam.
-És te ott hagytad a szagmintád a... hol is?
Csalódottan néztem magam elé. Hiszen én magam adtam nekik előnyt!
-Egy levélen ott a vérem.-mondtam színtelen hangon.
-Hogy lehettél ilyen felelőtlen?-kérdezte felháborodva, és felemelte hangját. Ez volt az első igazi veszekedésünk. Ezek után, hogy mondjam el neki a csókot?
-Nem tudom... nem gondolkoztam!
-Hát ez az! Soha nem teszed!-megint felemelte a hangját.
Kicsit megbántott ezzel. Sőt...
-Ha eleged van belőlem, akkor miért nem azt mondod?-háborodtam fel.
Megint kis csend következett.
-Azt hiszem, jobb ha most elmész...-mondtam kissé halkabb hangon.
-Ne csináld Nessi! Kérlek... csak kicsit felment az agyvizem!-jött közelebb. Arcát szorosan a homlokomhoz szorította, ugyanis sokkal magasabb volt mint én. Így könnyen ment neki. Lehunytam a szemem.
-Nem nekem van okom haragudni rád.-suttogtam.-Hanem neked rám! -kijelentésemre elemelte a fejét, és leült az ágyra.
-Miért, van más is?
Kicsit haboztam, aztán jobbnak láttam, ha bevallom neki mit tettem. Először leültem mellé, majd tálaltam neki a dolgot...
-Szóval... mikor Damen elment... megcsókoltuk egymást.
Először látszott rajta, hogy sokkolja a dolog, de aztán lassan eltűnt minden jele az arcáról. Nem szólt.
-Nem is mondasz semmit?
-Mit kellene?-alig hallottam amit mond.
-Nem haragszol...?
-Határozottan nem. Tudod, vicces, de én is ugyanezt tettem a te helyedbe. Illetve Bella.
-Tudom... de Damen elment. És.. így nincs mitől tartanod.
-Megmondtam. Damen nem az ellenfelem! Többé már nem! És mindent meg fogok tenni, hogy magamhoz láncoljalak!
-Kezdhetnénk azzal, hogy maradsz éjszakára! Kell egy hősugárzó!-mosolyogtam.
-A műszakom max. éjfélkor kezdődik. Addig maradhatok.-mosolygott.
Közelebb jött. Már a fejünk is összekoccant.
-Kérlek..ne haragudj!-suttogtam.
Válaszként megcsókolt. A csók ezúttal finom volt, és lassú. Pont olyan amilyet szerettem.
Még beszélgettünk, aztán megcsörrent a telefonom. Már pizsiben voltam.
-Ki lehet az, ilyenkor?-kérdeztem Jake-től. Ő vállat vont. Felálltam mellőle, és az erkély felé vettem az irányt.
-Haló.-szóltam bele.
-Szia Renesmee! Laura vagyok!-hangja csak úgy csengett.
-Szia! Mi van veled? Rég láttalak.
-Igen. Mivel az utóbbi 4 napban nem voltál suliban.
-Ja tényleg.-fogtam a fejem.
-Tényleg, miért nem?
-Csak, beteg voltam... még mindig köhögök egy kicsit.-hazudtam. Nem szerettem ezt csinálni, de muszáj volt.
-Ja értem.. De képzeld mi történt! Adam és én... Járunk!-fakadt ki. Még soha nem hallottam ilyennek a hangát.
Adam és Laura? Két külön személy... Hogy lehet ez? Na mindegy!
-Az tök szuper!
-Oké, majd hétfőn elmesélem a részleteket! Szia!
-Szia!
Azzal letettem a telefont.
-Képzeld! Adam és Laura járnak...!-újságoltam Jacob-nak.
-Tényleg? Ez nem fura?-lepődött meg.
-Mi ebben a fura?-kérdeztem vissza, és bemásztam mellé belülre, valamint a meleg takaró alá.
-Hát... Adam és Laura... nem nagyon passzol ez így...
-Aha.-mosolyogtam.-És egy vámpír meg egy vérfarkas az igen?
-Persze az teljesen normális..!-nevetett.
-Na jó! már 22:00 is elmúlt! Feküdj le, különben nem aludhatsz rajtam túl sokáig!
-Igenis!-engedelmeskedtem.
Lefeküdtünk, én szokásos módon Jacob mellkasán pihentem. Végül ez sem lett túl eredményes nap....

/Szerkesztő megjegyzése/
Sziasztok! Légyszíves kommenteljetek! Tudom, hogy olvastok, csak nem írtok kommentet! Demon-nak, Niki-nek, és Evelinnek pedig köszönöm hogy írtak! Kérlek most is írjatok! Nagyon kíváncsi vagyok a véleményetekre, és máséra is! FIGYELEM!: Utolsó fejezet következik azaz a 25! Ezzel fog zárulni az első rész! Remélem a második rész is épp úgy fog tetszeni, és olyan eredményes lesz mint ez! Ha lehet, már pedig lehet! Akkor még legkésőbb kedden felkerül az utolsó fejezet! Remélem tetszik az új fejezet! Puszi mindenkinek <3!!!!!!

Kellemes Húsvéti ünnepeket!

Sziasztok! Úgy tervezem, hogy ma már felkerül az új fejezet! Köszönöm azoknak, akik hozzászólnak a fejezethez, és azt is hogy olvastok! :) Hoztam nektek egy táblát:
Kellemes Húsvéti Ünnepeket Kívánok!

2011. április 22., péntek

Az oldal első díja :P :)


Sziasztok! Most nem új fejezettel jelentkezem, hanem örömmel jelentem be: Megvan az oldal első díja, melyet köszönök: wonderworld-nek! :)

Szabályok:
1. Köszönd meg a díjat annak, akitől kaptad (belinkelve a blogját)!
2. Tedd ki a logót a blogodra!
3. Írj magadról 7 dolgot!
4. Add tovább 7 embernek (ne felejtsd el linkelni a blogjukat)!
5. Hagyj megjegyzést náluk, hogy tudjanak a díjazásról!
Akiknek küldöm:

1. Łuna
2.Nix (Neesh)
3.La Mes
4.Rékaaa
5.Adrienn
6.Iwett
7.Adrienn <--- Másik blogja :)

7 dolog magamról:
Imádom a Sütíííít :)
Szeretem a misztikus filmeket, és könyveket.
Imádom Taylor Lautner-t :)
Szinte minden iskolai szünetbe írok.
Szeretek moziba járni.
Szeretem a Musical-eket.
Kedvenc könyvem: Rebecca- A Manderley ház asszonya.

Asszem minden megvan :) <3
Kommizzatok az új fejezethez!

2011. április 21., csütörtök

23.fejezet: A döntés súlya.

5 kommi és jön a kövi! Kérlek komizzatok, mert nem fogok több fejezetet felrakni, ha nem kapok megjegyzéseket!


/Nessi Cullen/

Pár perc alatt visszaértünk abba a terembe, ahol pontosan 2 órája jártam. Megint Aro elé kellett járulnom. És ami a legfontosabb, közölni vele a döntésem. Persze nem csak ő volt a terembe.
-Na, ifjú barátom, mi a döntésed? Csatlakozol a családhoz, vagy inkább elpusztítsalak?
Válaszolni próbáltam, de még az utolsó percekben is átgondoltam a dolgokat. Damen szúró tekintete közben az enyémbe fúródott.
-Én...a...-dadogtam, és közben próbáltam kinyögni akaratom. De mielőtt ezt megtehettem volnam apámék jelentek meg a hátunk mögött. Engem egy őr gyorsan lefogott, kezeimet hátraszorította, és a nyakamat is szorította. Megkönnyebbültem látványukon, de egyben aggodalom is töltött el.
Apa járt elöl, Alice-el, és Carlisle-lal, és meglepő de anyu is csatlakozott a menethez. Hálát adtam az égnek, hogy Jake nem jött el!
-Aro! Kérlek, engedd el Nessi-t, és beszéljük meg!-utasította Carlisle nyugodt hangján. Mindig is irigyeltem tőle.
-Sajnos nem tehetem!-húzta el a száját.-Nessi-nek döntenie kell! És most akarom hallani mit felel!
Az őr szorítása enyhült. Én előreléptem, és közöltem döntésem. Már nem féltem, mert tudtam, bárhogy is döntök, mellettem lesz a családom.
-Nem kívánok csatlakozni a Volturi-hoz!-válaszoltam udvariasan.
-Kár!-konyult le Aro szája széle.-Micsoda pazarlás!-sóhajtott. -Felix!-mondta ki könnyedén, és a következő pillanatban már egy nagy vámpír fogott le, és igyekezett Aro elé cibálni. Hagytam magam. Ha egyszer már úgyis mindegy. Fejemet csaknem hátratörte, és rá kellett jönnöm, itt a vég. Aro lassan megérintette az arcomat, és éreztem, ahogy mögöttem mindenki megmozdul. Damen egyenesen apja, és felém igyekezett, majd egy könnyed mozdulattal kiszabadított Felix és Aro karjaiból. Majd el kezdett harcolni velük. Én nekiesem a lépcsőnek, és szokás szerint vérzett a fejem búbja. Mindenki aki a terembe volt hirtelen felszisszent. Kétségbeesetten néztem, hogy mindenki tenni próbál valamit. Amikor Felix és Damen mérkőzése épp Felix javára készült eldőlni,  Jane bevetette erejét, és Damen ellen fordította. Damen szinte már felsikoltott a fájdalomtól, és rossz volt ezt látnom. Lassan leroskadt a földre, és tűrte a fájdalmat. Gyorsan odafutottam mellé, és letérdeltem elé.
-Hogy lehet ilyen szívtelen? Hisz a saját fia!-dühödtem fel, és Aro szemébe néztem.
Kezével intett Jane-nek, hogy hagyja abba.
-Elég! A lánynak igaza van!-adott igazat.
Damen arcáról eltűnt a fájdalom, de mégis nyöszörgött. Én még mindig mellette térdeltem, és segítettem neki felülni. Mindenki minket nézett.
-Nyugodj meg!-suttogtam neki..
Mindenki ámultan nézte, hogy mekkora hatással vagyok képes befolyásolni Aro-t, mikor soha nem szokta megváltoztatni a parancsait. Carlisle előrelépett egy kicsit, de csak egy keveset, mert már az egyik őr már mozdult meg hogy visszatartsa. Közben lassan, támogatva segítettem felállni Damen-nek. Ennyivel tartoztam neki.
-Talán jobb lenne átgondolni a dolgot. Nem gondolod, Aro?-kérdezte Carlisle. Úgy éreztem mintha valami olyanra gondolna, amit még szinte senki nem tud Aro-ról. Csak a Volturi. És mivel Carlisle régebben tag volt...
-Miért kellene veszni hagyni, ezt a kislányt?-kérdezte Caius.
Aro elgondolkodott, aztán nagy levegőket vett.
-Talán igazatok van...
-Tessék? Bocsánat, de nem értem, miért gondolta meg magát?-kérdeztem rá. Bármi is volt az, tudnom kellett. Hiszen, ha ez olyasvalami, ami megváltoztatta a döntését, az nagyon fontos lehet. Semmi válasz nem érkezett, kínos csend ülepedett a terembe.
-Mennyetek gyorsan! Mielőtt meggondoljuk magunkat!-jelentette ki Marcus.
-Egy feltétel azért van!-vágott közbe Aro. Arca nagyon elgondolkodó volt, de ugyanakkor szeme se rezzent.
-Soha többé, ne merj még csak ránézni se a fiamra! Hagyd békén, és ő se fog keresni!-szólt végül erélyesen. Még utoljára ránéztem, mert úgy éreztem ennyi még jár nekem. Csak egy pillantás.
-Az nem lehet, hogy utoljára látom!-üvöltöttem belül.
Könnyes szemekkel fürkésztem Damen arcát, de rezzenéstelen volt. Nem sírtam. Még. Rám se nézett, csak némán engedelmeskedett apjának. Ha ez az utolsó találkozás, jobban is megtisztelhetne. Fájt magatartása.
-Gyere Nessi!-szólt mögülem apu. Grimaszos képpel megfordultam, és hátat fordítva mindennek, elindultunk a hátsó kijárat felé. Lassan haladtunk.

/Eközben az autóban (kinn)...
Rosalie szemszöge/

Jacob eszméletlen hangosan dobogott lábával egész végig. Már kb. 45 perce tartott mindez, és nagyon kicsinálta az agyam. Nem elég, hogy el kell tűrnöm, hogy egy kutyával kell egy levegőt szívnom, még itt dobol is nekem. Aztán egyszer hirtelen abbamaradt a dobolás. Semmit nem hallottam. Emmet és én gyanakodva hátrapillantottunk a hátsó ülésre. Meg se lepődtünk. A kocsi ajtaja ki volt nyitva, és Jacob sehol nem volt.
-Emmet, én esküszöm hogy megölöm!
-Nyugi cica!
-Edward világosan megmondta, hogy maradjon a fenekén! Nem?
-De, de valamilyen szinten meg lehet érteni őt is.
-Aha, persze! Ha a kezeim közé kerül, én esküszöm....
-Sssss.... Nem áll jól ha mérges vagy!-bolondozott megint.
-Te belegondoltál egyáltalán, mekkora gond lehet abból, ha a Volturi észreveszi? Mégis csak egy farkas!
-Jó lehet.... De reménykedjünk, hogy nem lesz baj.
-Ja persze....-mérgelődtem.
-Oké! Ha ettől boldogabb leszel, utánanézek a csávónak!
Se szó se beszéd, eltűnt.

/Nessi Cullen/

Én mentem középen, egyik oldalamon anyu és apu, a másikon Carlisle és Alice ment. Az nem lehet, hogy ilyen könnyen megúsztam, ezt a két napos kalandot! Mit beszélek? Könnyen? Hiszen, elveszítettem a legjobb barátom! De erre most nem akartam gondolni. Lehajtott fejjel mentem végig az úton, azt se néztem merre megyünk. Annyit tudtam, hogy nem a szokásos útvonalon mentünk. Csak haladtunk az ismeretlen útvonalon, ami egyre jobban közeledett a végéhez. Mivel nem néztem a lábam elé, nekimentem egy alaknak. Nem elég. hogy nekimentem, még rá is léptem a lábára. Először a cipőjét pillantottam meg, és nagyon ismerős volt nekem. Aztán ahogy feljebb emeltem a fejem, észrevettem, hogy Jacob megkönnyebbült arca köszön vissza nekem. Én is megkönnyebbülve a nyakába borultam, és úgy szorítottam, amennyire csak tőlem telt. Arcomat mélyen izmos vállaiba ástam, és fel sem akartam nézni.
-Jól van!-suttogott, és egy puszit nyomott az arcomra.-Nincs semmi baj!-nyugtatott.
Még nem tört el a mécses.
-Jacob! Nem azt mondtam, hogy maradj a kocsiban?-förmedt rá finoman apa Jake-re.
-Te a kocsiba maradtál volna, ha Belláról van szó? Nem hiszem!-ez nagyon korrekt válasz volt tőle. Szorításom enyhült, de ezt Jake nem vehette észre. Kiszabadultam szorításából, és a szemébe néztem. Hang nem jött ki a számon, ezért kézen fogott, és így mentünk tovább. Már épp a kijárat előtt voltunk, amikor Emmet jött szembe velünk. Nem voltam kíváncsi rá, mit keres, csak azt akartam, hogy legyen minden olyan, mint régen volt. Damen legyen a barátom, legyen az osztálytársam, és Jake pedig az akiért élek. Ennyit kértem.
-Na végre hogy megvagy! Már körbejártam 10x-er a templomot!-hadovált Emmet. Valószínűleg túlzott. Már megint.
Tovább kezdtünk menni, é én csak meredtem magam elé, és Jake pedig támogatott.
-Mi a baj Nessi? Olyan sápadt lettél hirtelen....-állapította meg Jacob.
Nem válaszoltam, csak néztem rá üresen. Lassan, de kiértünk a kocsihoz, jobban mondva kocsikhoz. Rosalie ült az egyikben, és a másikba pedig Alice dobta be magát.
-Szerintem az lesz a legjobb, ha Nessi és Jake megy Rosalie-ékkal, és mi meg a többiekkel!-jelentette ki apu.
Jake segített bemászni a kocsi hátsó ülésére, és amint elhelyezkedtünk, hozzábújtam. Szorosan, és arcom mélyen a pólójába rejtettem. Nem akartam senki mást érezni, csak Jacob-ot. Nem sírtam. Nem láttam értelmét. Még nem. Jake átölelt, és szinte átaludtam az egész utat hazafelé.
Jacob halk hangjára ébredtem. Már rég délután volt. Késő délután. Szürkület felé közeledtünk már. Összeszűkült szemekkel nyöszörögtem.
-Ébredj, kicsim. Hazaértünk.
-De hát, hány óra van?
-Már 5 óra is elmúlt. Ha beértünk még aludhatsz.-ígérte.
Nem feleltem. Először Jake, majd én másztunk ki a kocsiból.
-Még mindig nagyon sápadt! Mennyetek be, és fektesd le!-parancsolta Edward.
-Nem, erre semmi szükség!-ellenkeztem, de hangom nagyon élettelenül csengett.
Apu bólintott, és elkezdtünk befelé igyekezni a házba. Hűvös szél futott végig a hátamon, és tiszta libabőr lettem. Amint elértünk a ház udvarának közelebbi felére, Sam-et, és Emily-t pillantottam meg.
-Mi történt? Minden oké?-kérdezte Emily.
-Majd később elmondom! Ti pedig nyugodtan menjetek haza, és foglalkozzatok a babával! Mi meg vagyunk.-tanácsolta Jake.
-De, Nessi olyan sápadt!-ellenkezett Emily.-És mi az ott a fején?-mutatott rá a fejemen lévő sebre.
Kábán nyúltam oda.
-Csak egy kis baleset.-hadováltam.
Emily és Sam is tudta, hogy ez nem baleset volt. De most nem akartam erről beszélni. Ráérek még ezzel. Most minél előbb találkoznom kell Carlisle-val, hogy megtudakoljam, miért engedett el olyan könnyen Aro. Elindultunk ismét, és ezúttal már a nappaliba is beértünk. Carlisle épp ekkor csukta volna be az ajtót, ha nem kiabáltam volna utána.
-Carlisle!-ezután gyors léptekkel utána mentem, és otthagytam Jake-t. Csak pár perc az egész. Becsuktam magam mögött az ajtót, és megállítottam.
-Tudni akarom! Miért engedett el olyan könnyen Aro?
-Nem tudom!-válaszolt nyugodtan.
-Tudom, hogy tudsz valamit, csak nem akarod elmondani!
Nagyot sóhajtott, és megállt az asztalánál.
-Ez hosszú történet....-sóhajtott megint.
-Kérlek, mond el!-kérleltem.
-Aro.. régebben egy félig vámpír és félig ember lányba szeretett bele. Damen azért ilyen erős mert...-akadt el a szava.-De ez már rég történt. Nagyon rég.
Lélegzetem egy pár másodpercre elakadt, és a könnyek pedig most már könyörtelenül előtörtek a szememből.
-Hát ezért...-mondtam könnyes szemekkel. -Ezt Damen soha nem említette nekem...
-Talán azért, mert nem akarta hogy tudd.
-Kösz, hogy elmondtad!-mondtam végül.
-Nem mondom hogy szívesen.
Lassan bólintottam, és kinyitottam magam mögött az ajtót, és kiléptem rajta. Talán most még szörnyűbben nézhettem ki, mint azelőtt, mert sokkolt a dolog, és minden más is, ami az elmúlt 2 napban velem történt. Becsuktam az ajtót, és Jake egyből felém futott. Először nem értettem miért, aztán rájöttem. Már kezdtem elhagyni magam, és gyorsan felkapott a karjaiba. Egy csókot nyomott a hajamra, és így vitt fel az emeletre. Én csak félig nyitott szemmel figyeltem őt, de inkább átadtam magam a fáradtságnak, hiába a sok alvás. Jake letett az ágyra óvatosan, és leült az ágy szélére.
-Aludj csak, vagy pihenj. Rád fér!-suttogta, miközben simogatta az arcom.
-Nincs szükségem pihenésre. Csak rád!
Halvány mosoly futott végig az arcán, és még egy puszit nyomott arcomra.
-Én itt leszek!-ígérte.
Sokat makacskodtam, de végül újra elnyelt a sötétség, megint elaludtam. Jake tényleg, ahogy ígérte mellettem maradt.

/Jacob Black/

Nagyot sóhajtottam, és felálltam Nessi ágya mellől. Legalább alszik egy picit. Alig lehetett ágyba bírni. Ha nem kapom föl, akkor soha nem feküdt volna le. Pedig most erre van a leginkább szüksége. Edwardék mindent elmagyaráztak nekem, hogy mi történt odabenn, ameddig mi kinn ültünk a kocsiban. Elég drámai lehetett. Ezért olyan nehéz felfogni neki mindent... Mellette lett volna a helyem! Aztán egyszer halk kopogás hallatszott az ajtó mögül. Emily és Embry lépett be az ajtón.
-Nem azt mondtam, hogy mennyetek haza?-mordultam rájuk finoman.-Neked a baba mellett lenne a helyed!
-Sam már hazament! És különben is, nem hal bele senki abba, ha Billy is egy kicsit babázhat!-vágott vissza Emily.
Egyetértően megingattam a fejem....-Jó lehet...-gondoltam magamban.
Egy kicsit még hallgattunk, aztán Embry megszólalt.
-Hihetetlen amit Nessi és te túlétek... Innen látszik, hogy nagyon szeretitek egymást.-mosolygott.-Ha ilyen ára van, hogy barátnőm legyen, hát kösz nem kell!
-Ugyan már. Sületlenségeket beszélsz Embry! Majd neked is lesz!-biztatta Emily.
Még egy negyed órát beszélgettünk, aztán elköszöntek, és hazamentek. Én is úgy döntöttem, mivel Nessi aludt, lefekszem, illetve kényelembe helyezem magam a széken, és megpróbálok aludni. Természetesen sikerült.

Reggel lassan ébredeztem, és nyújtózkodtam. Pillantásom az ágyra esett, és rémültem pillantottam rá. Többször is pislogtam, hátha csak rosszul látok. De nem. Nessi sehol nem volt.
-Nem! Az nem lehet, hogy megint elveszítsem!-beszéltem magamba.
Gyorsan az ágya mellé léptem, és a párnákat kezdtem el felforgatni. Még a paplant is ledobtam az ágyról. De semmi. Aztán hirtelen észrevettem egy darab kis cetlit az éjjeliszekrényen.
"Elmentem kicsit gondolkodni a dombokra. Puszi: Nessi."
Ez már megnyugtatott. De sajnos nem bírtam tovább nélküle. Muszáj utánamennem!
Kiugrottam az ablakon, és az úgynevezett dombokhoz igyekeztem. A dombok valóban azok voltak, egy kis dombos hely, ahol nyugalom van, és az ember egyedül lehet. Én mégis úgy döntöttem, jobb ha valakinek kiadja azt, ami a belsejében van. Jobb ha kiönti a lelkét. Hamar odaértem, elvégre nem volt messze.
Amikor megpillantottam, nagy megkönnyebbülés futott végig a testemen. Lassan odalépdeltem hozzá, és leültem mellé.
Kezében egy fehér virágot tartott, és haját össze vissza fújta a szél. Szinte ugyanolyan sápadt volt, mint tegnap. Nagyot sóhajtott.
-Csak az fáj, hogy el sem köszönt tőlem.-szólt kicsit más hangon mint tegnap este. Nem volt már olyan élettelen a hangja, de nem is olyan mint amilyen szokott.-Átgondoltam a dolgokat... és tényleg szeretem Damen-t. És ez nem olyan szeretet, mint amilyet az ember a barátja iránt érez, és nem is olyan, mint amilyet irántad érzek. Valami a kettő közt...-állt meg egy pillanatra.-De te ezt végig tudtad...
-Mindig is azt hittem, hogy Damen az ellenfelem. De tudom, hogy engem jobban szeretsz. És más nem érdekel! Ezért soha többé nem vagyok hajlandó haragudni rád!-szavaimra felém fordult, és a szemembe nézett.
Közelebb húzódott, és én átkaroltam.
-Szeretlek!-suttogta.
Ajkunk összeért, és átadtuk magunkat a csóknak.

/Szerkesztő hozzászólása/
Sziasztok! Bocs, hogy kerek 4 napot késett a fejezet, de még a hétvége előtt úgy tervezem, hogy felrakok még 1 fejezetet, és még szerda előtt 1-et. Tehát összesen 3 fejezet kerül fel ezzel együtt a szünetbe. :) Remélem örültök neki! Még egy fontos közlendő: a 25.fejezettel befejeződik az első rész! Remélem eddig tetszik nektek! Kérlek komizzatok, mert nem fogok több fejezetet felrakni, ha nem kapok megjegyzéseket!
Mindenkinek kellemes szünetet, és ünnepeket!

2011. április 9., szombat

22.fejezet: Volterra.

5 kommi és jön a kövi!


/Jacob Black/

Már éjfél van. Kicsit aggódom. Már vagy 5x kerestem Nessi-t telefonon, de nem veszi fel. Ezt nem értem. Még késő éjjel is fel szokta venni a telefont, főleg ha én keresem. De kit hívhatnék fel hogy megbizonyosodnak róla, minden rendben van? Föl-le járkáltam, ameddig Emily odajött hozzám. Pont akkor altatta el a kis bébit.
-Minden oké? Mi aggaszt ennyire?-szólt kedvesen.
-Nem tudom.-vontam meg a vállam.
-És Nessi? Már pár órája nem láttam. Azóta, hogy hazament nem is üzent?-tökéletesen rátapintott a lényegre.
-Nem.-mondtam sóhajtozva.
-Egyfolytában azt teszem, de nem veszi fel.
-Talán valahol elhagyta a mobilját.
-Nem hiszem.-intettem.-Inkább megpróbálom felhívni Edward-ot.
Kicsit félrehúzódtam a többiektől, és azonnal hívtam őt. Kicsöng.
-Igen?-szólt bele Edward.
-Szia Edward! Itt Jacob. Érdeklődni szeretnék, Nessi hazaért már? Vagy otthon van?
-Nem.-válaszolt zavartan-Azt hittem még nálatok van.
-Hát ami azt illeti már rég elment. Úgy kb 3-4 órája.-hallani lehetett a hangomon a remegést.
-Ez egészen biztos?-csodálkozott.
-Teljesen.
Kis időbe telt felfognom a dolgokat, így nem is nagyon figyeltem Edward-ra.
-Jacob! Itt vagy?
-Őőő igen. Persze.
-Próbáltad már hívni?
-Igen. De nem veszi fel.
Komolyan aggódtam.
-Jól van. Akkor nyugodj meg! Biztos jól van, és nincs semmi baj. Én is megpróbálom felhívni, de ne csinálj semmi őrültséget!-irányított. Utáltam amikor ezt csinálta.
-Oké.
-Majd később még hívlak, vagy ha lesz valami akkor szólj!-utasított ismét.
-Rendben. Szia!
-Szia!
Kétségbeesetten csaptam le a telefont az asztalra, és George, Sam, Emily, és még apám is rémülten nézett rám. Még jó hogy nem ébresztettem fel a babát.
-Valami baj van?-kérdezte Sam.
-A jelek szerint Nessi eltűnt... de ez még nem biztos...-válaszoltam idegesen.
-És mit akarsz tenni? Nem indulhatsz neki így az éjszakának...!-adott egy jó tippet George.
-Dehogynem!-erősködtem.
Felvettem egy fekete pólót, majd a telefonomat is felkaptam, és indultam is. Pont akkor amikor kiléptem az ajtón, Rachel és Paul jött be velem szembe. Se szó, se beszéd, a nagy sietségemben csak futottam előre a nagy semmibe. Szerencsére tudtam merre van az országút, és elindultam a legésszerűbb útvonalnak emberként. Még így is elég gyors voltam. Közben egyfolytában azon kattogott az agyam, hogy merre is mehetett pontosan Nessi. Végül arra jutottam, amire először is gondoltam. Az országút mentén szaladtam tovább. Egyre gyorsabban és gyorsabban futottam,  nem láttam túl sok mindent, de mivel az utat már elég jól ismertem, nem volt nehéz kitalálni merre fordul. Érdekes volt, mert éreztem, hogy valami felé igyekszem, lehet Nessi az? Aztán egyszer csak megláttam egy fehér folt féleséget. Mivel elég messze voltam, kicsinek látszott. Aztán ahogy egyre jobban közeledtem felé, rájöttem mi is lehet az. Nessi kocsija volt az. Minden jel arra utalt, hogy neki ment a fának. A kocsi eleje tropára tört. Gyorsan átfutottam a kocsi másik felére, és kinyitottam az ajtót. Kétségbeesve kerestem Nessi-t a kocsiba, de nem volt sehol. A kulcs a zárba volt hagyva, de senki nem ült benne. Most már remegtem az idegességtől. Becsaptam az ajtót, és a telefonom után kutattam. Mikor végre előkerült, gyorsan betárcsáztam a számot, és hívtam Edward-ot ismét. Alig 1 órája beszéltünk utoljára.
-Jacob nagy a baj!-szólt aggódóan. Valószínűleg már kiolvasta a gondolataimból mi lehet a baj.
-Nessi nincs sehol?
-Nincs. Edward...én esküszöm! Ha valamelyik mocskos vérszívó vitte el én....!
-Nyugodj meg! Gyere ide, és megbeszéljük a továbbiakat!
-Rendben.-engedelmeskedtem neki kivételesen.
Kivettem a kulcsot a kocsiból, és elindultam visszafelé hozzánk, illetve Emily-ékhez, mert náluk volt a kocsim. Megint gyorsan futottam, csakúgy mint az előbb, és nem hagytam magam átadni a fáradtságnak. Nem is bírtam volna megállni! A szívverésem duplán vert, és olyan ideges voltam, hogy fel tudtam volna robbanni. De nem engedhettem meg magamnak hogy átváltozzam. Lehet úgy gyorsabban ment volna az út visszafelé, de kitudja mit csináltam volna vérfarkasként... Inkább még gyorsabban futottam hazafelé. Hiszen kitudja hol lehet Nessi... Minden perc számíthat. Kitudja mi történt az a 4 óra alatt? Bele sem merek gondolni. Vajon ki vihette el? Vagy ha senki, akkor hova tűnhetett? Most hamarabb elértem Emily-ék házát, mivel gyorsabban futottam mint eddig. Mikor be akartam ugrani a kocsimba, Paul, Rachel, Sam és George sietett ki a házból. Így nem ültem be a kocsiba, csak simán kinyitottam az ajtót.
-Jake! Hova sietsz? Történt valami?
Hirtelen nem tudtam mit mondjak nekik. Az igazat vagy semmit? Végül arra a döntésre jutottam, az lesz a legjobb, ha gyorsan elmagyarázok nekik mindent.
-Megtaláltam Nessi kocsiját. Balesetet szenvedett. Ha az volt... nem tudom.
-És Nessi?
-Hát ez az! Nincs sehol!!!-törtem ki.
Szavaim hallatán mindenkinek kikerekedtek a szemei.
-És most hova sietsz? Talán mi is tudunk segíteni!-kiáltott utánam Sam.
-Cullen-ékhez. Még nem tudom mi lesz. Majd hívlak titeket...vagy nem tudom!-tiszta ideges voltam, és ez a hangomon is hallatszott. Csak hebegtem össze-vissza.
Mivel nem érkezett semmi válasz, beültem a volán mögé, és gyorsan indítottam. A Rabbit motorja felbőgött, és én gázt adva indítottam. Gyorsan eljutottam a Cullen házig, mivel éjjel 1 órakor nem nagyon járnak az utakon a kocsik. Sőt semennyire. Épp ezért elég gyorsan hajtottam. Mikor beléptem a házba mindenki gyülekezőszerűen várt engem. Rosalie Bella és Alice a kanapén, Emmet a fotelban üllt, Jasper pedig a támláján, Carlisle Edward és Esme pedig állt mellettük. Mindenki arcán kétségbeesés rajzolódott ki. Odasétáltam Edward-hoz, és belenyomtam a kezébe Nessi kocsijának a slusszkulcsát.
-A kocsi eleje elég csúnyán összetört. Szerintetek ez baleset volt?-kezdte mindjárt Emmet.
-Az ki van zárva! És akkor hol van Nessi?-mondtam ellent neki.
-Ez igaz! És különben is, ez eddig még soha nem fordult elő a családban!-helyeselt Carlisle.
-Ez szándékos volt!-háborgott Rosalie.-De mégis ki lehetett?
-Az lehetetlen! Hiszen láttam volna!-ellenkezett Alice.
-Lehet valaki kijátszott!-feltételezte Bella.
-És ha Damen volt?-kérdeztem rá.
-Ezt meg miből gondolod?-kérdezte Esme.
-Eléggé összevesztek, és Damen visszament Volterrába...
-Ennek semmi értelme...kétszer egymás után elrabolni Nessi-t?-szólalt meg Edward.
-Lehet... de akkor ki volt?-kérdezte Jasper.
És ekkor hirtelen Alice lemerevedett. Jasper egyből odasietett hozzá, és átfogta a vállait. Nehezemre esett ezt látni, mert nem volt itt életem értelme, és kitudja látom-e még... Te jó Isten! Mikre gondolok???
Alice még mindig mereven maga elé meredt, és meg se rezzent. Mindenki őt figyelte. Tudtam. Látomást kapott. Aztán végre megszólalt.
-Nessi a Volturinál van Volterrába!-sikított fel.
Mindenki megdöbbent kijelentésén, és még jobban megrémült. Erre aztán végképp nem számítottam. Nem voltam teljesen tisztában azzal, hogy ki, vagy mi az a Volturi, de azt tudtam, hogy ők a legfőbb vámpírok, tehát nekik senki nem parancsol. Ez még jobban megijesztett, és ismét elfogott a remegés.
-Olaszországban?-kérdezte meglepetten Bella.
-Tessék? De hát hogy került oda alig pár óra alatt?-csodálkoztam. Aztán rájöttem, hogy mekkora marhaságokat beszélek. Hiszen vámpírok! Pár óra alatt oda érnek el, egyik pontról a másikra, hogy észre sem veszed.
-Mit akarhatnak tőle?-kérdeztem ismét.
-Ez egyértelmű. Azt amit 5 évvel ezelőtt. Elpusztítani Nessi-t.-Edward szavai szinte víz hangoztak a fejemben.
-Akkor mire várunk még? Induljunk, és holnapra fel is érünk!-kiáltotta Emmet.
-Igaza van! Minden perc számít!-helyeselt Bella.
-Várjatok...! Pontosan mit láttál még Alice?-kérdezte Carlisle.
-Láttam, hogy Nessi-t döntés elé állítsák. Majd azt hogy....-az utolsó szavakat már nem fejezte be. Mindenki tudta mire céloz. Még én is.
-Jól van! Jake menny haza, és szedelőzködj össze kicsit, aztán fél óra múlva indulunk!-jelentette ki Edward.
-Nincs semmire szükségem! Felőlem már most indulhatunk!-jelentettem ki. Nem vágytam semmi másra, csak Nessi közelségére. Aztán mégis vártunk fél órát. Gyorsan telefonáltam a falkának, és a többi 20 percet pedig kínszenvedéssel végigvártam.

Másnap délután.
/Nessi Cullen/

Mikor kinyitottam a szemem, eszméletlen fájdalom hasított a fejembe. Valószínűleg beüthettem a balesetnél. Lassan tápászkodtam fel, és csak most jutott el a tudatomig hogy egy ágyban fekszem. És ekkor körülnéztem.  Egy kisebb szobában voltam, körös körül régi falak, ilyen torony féleség, és az ablakon is rács volt. Az ajtón pedig egyetlenegy kis ablakocska volt. Akárcsak egy börtönben. Ezek voltak az első gondolataim: -Most mi van? Hol vagyok? És hogy kerültem ide? Rémülten néztem körbe a szobában. Gyorsan felpattantam az ágyról, de tudtam hiba volt, mert egyből megszédültem, és épphogy nem estem vissza az ágyra. Ezek után inkább lassan odasétáltam a rácsos ablakhoz, és kinéztem rajta. Egy nagy teret láttam, napsütés zöld erdőket, és egy kisebb várost. Nem szoktam nagyon figyelni a földrajzórákon, de az első benyomásom az volt hogy Olaszországban vagyok. Aztán a szemem egyre lejjebb kandikált, és tényleg egy régebbi templom féleséget láttam. És ekkor ugrott be: -De hisz ez Volterra!
Aztán sorra beugrottak az emlékek: Amikor hazafelé tartottam, és valaki megjelent az úttest közepén. Én félrerántottam a kormányt, és egyenesen egy fának ütköztem. És ami a legfontosabb, Damen sms-e. Ő próbált figyelmeztetni a bajra, erre mi történik?
-Remek!-beszéltem magamba.
Lassan visszavánszorogtam az ágyra. Sokáig töprengtem ezen az egész dolgon. Most tényleg a Volturi-nál vagyok? Lassan előkotorásztam a farzsebemből a telefonomat, és megnéztem a kijelzőjét. Már volt legalább 5 nem fogadott hívásom, és mind Jake-től. Múlt éjjel hívott. Hogy lehet az, hogy ilyen sokáig nem voltam eszméletemnél? Gyorsan megpróbáltam visszahívni Jacob-ot. De nincs térerő!
-A francba!-suttogtam.
A következő pillanatban egy árnyékot vettem észre az ajtó felől, ezért gyorsan eldugtam a telefonomat vissza a helyére. Az ajtó nyílt, és egy szőke hajú lány lépett be rajta egy másik fiúval. Mind kettőjük szeme vöröslött a napfénytől, és arcvonásaik tökéletesek voltak. Még az is tökéletes volt, ahogy jártak. A lány haja fel volt tűzve, és hosszú fekete köpenyt viselt, ahogy a fiú is. Sokkal fehérebb volt a bőrük mint az enyém. Testük merev, és egyenes. Már-már megijedtem tőlük. Nyilvánvaló volt, ők vámpírok. Csak most ugrott be. Anya már mesélt róluk. A lány biztosan Jane, a fiú pedig Alec. Tudtam, Jane-nek ereje van, csakúgy mint nekem, vagy Alice-nek, vagy apunak.
-Gyere!-szólt selymes hangján Jane.-Aro hívat!
Muszáj volt engedelmeskednem nekik, hiszen mégis csak ők fajtánk legnagyobbjai. Felálltam az ágyról, és elindultam velük. Kicsit meg voltam illetődve. A tegnapi ruhámban voltam, ami többnyire egy ing, és egy szokásos nadrág volt. Jane előttem, Alec mögöttem jött. Ahogy gondoltam, tényleg nem voltunk a földszinten, így egészen lelépcsőztünk, majd liftbe szálltunk, és onnan egy nagy terembe érkeztünk. A terem nagyon kifinomult volt, szinte már ókori, pont olyan amilyennek képzeltem. Ott, ahol Aro, Caius és Marcus foglalt helyet, három nagy fotel szerűség állt. Úgy ahogy a többiek, én is megálltam. Csak egy pillanatra, de megtorpantam. Egy alakot láttam meg. A harmadik fotel mögött állt, és el volt fordulva tőlem. Nagyon ismerős volt, de nem tudtam rájönni ki is lehet az. Aro felállt a székéből, és lassan lesétált onnan. Lassan ment egy kört körülöttem, én pedig félszegen, és félénken álltam. Aztán megállt előttem.
-Te lennél Renesmee Cullen?
Nem tudtam mit feleljek, így csak hallgattam.
-Nem csalódtam Carlisle-ban, most is gyönyörű taggal bővítette a családot.
Ismét nem tudtam mit felelni, így hagytam hogy beszéljen.
-Mond csak, tudod-e hogy miért vagy itt?
-Nem.-azt láttam a legjobbnak ha egyenes választ adok, de még így is lerítt rólam a félelem. Erre Aró elnevette magát.
-Damen nem mondta neked? Pedig már olyan jól elvoltatok, nemde?
Nem válaszoltam, csak az alakot figyeltem a szék mögött.
-Nem igaz, fiam?-szólt keményebb hangon, és hátrafordult az alakhoz. Lassan megfordult a sötétségből, és rendesen láthattam az arcát. Abban a percben, mintha villám csapott volna belém. Damen állt ott. Kicsit meg is szédültem. Ez így egyszerre nekem már sok. Azt tudtam, hogy itt van... de... olyan furcsa volt az apja oldalán látni. Arca gondterhelt volt, és élettelenebb a szokásosnál is. Olyan volt, mintha valaki megjáratta volna vele a poklot. Miután ő sem felelt Aro kérdésére, tovább beszélt.
-De most nem is ez a lényeg! Van egy kérdésünk számodra....
Végre visszatértem a valóságba, így már Aro-ra figyeltem.
-Valaki olyasmit súgott születésed napján nem sokkal nekem, hogy különleges erőd van. Igaz ez?
Sóhajtottam egyet. Nagyon úgy tűnhetett, hogy a szemeim tele vannak könnyel.
-Tehát igen! Remek!-csapta össze elégedetten a tenyerét Aro. Damen arcán hosszú grimasz húzódott végig.
-Vagy a halált választod, vagy beállsz mellénk, a Volturi-hoz.-szólalt meg Aro háta mögül Marcus.
bűnbánóan lesütöttem a szemeim, majd újra kinyitottam.
-Nem tudok ilyen gyorsan dönteni!-nyögtem ki.
-Rendben! 2 órát kapsz, hogy eldöntsd.-szólalt meg Caius.
-Most menny, ifjú barátom! Hallottad 2 órád van!-utasított. Én még egyszer Damen-re pillantottam, aztán megfordultam, és Jane meg Alec kíséretében visszamentem abba a szobába, amiben voltam. Épp hogy beértem, becsukták mögöttem az ajtót, és egyedül maradtam. Visszahuppantam az ágyra, és erősen mérlegelni kezdtem a dolgokat. Soha, de soha nem fogok a Volturi-hoz csatlakozni, akkor inkább a halál! De nem, nem halhatok meg, anélkül hogy el ne köszönjek Jake-től! De hisz hülyeségeket gondolok! Nem fogok meghalni! Jaj, csak valahogy kapcsolatba kerülnék apámmal, és tudnám hogy jönnek. Akkor talán valahogy meg tudnánk beszélni a dolgokat! Viszont, ha apám jön, akkor már Jake is! Azt nem engedhetem! Egy vérfarkas tucatnyi vámpír között?! Még viccnek is rossz! Gondolkodásom első fél órája után, valaki bejött hozzám. De nem akárki volt az, hanem Damen. Gyors volt, így senki sem láthatta, hogy bejött hozzám. Egyből felém fordult.
-Nessi, én annyira sajnálom! Ez mind az én hibám!
-De mégis mi?
-Ez! Hogy itt vagy! Apám mindent kiszedett belőlem! Áruló vagyok, hát nem érted?
-Tessék? Te mindent elmondtál nekik? Ez miatt vagyok most itt?
-Nem! Mivel félig ember vagy, veszélyes lehetsz a fajtánkra. Elárulhatsz minket, meg még kitudja. Erősebb vagy mint mi, elméletileg. Ezért, vagy meghalsz, vagy beállsz hozzánk.
-Akkor inkább meghalok!-a szemeim felteltek könnyel, de nem sírtam.
-Fel sem fogod, mekkora súlya van a döntésednek?
-Ha apámék ideérnek, akkor nem lesz baj. (remélem) De ha mégsem, hát vállalom a következményeket!-makacskodtam.
-Legalább te megúszod...
-Ezt hogy érted?
-Jane... kicsit megleckéztetett... tudod.. van az az ereje...
-Jézusom!-hirtelen ennyit tudtam kinyögni.
-Mennem kell. Csak gondoltam jó, ha tisztában vagy ezekkel a dolgokkal...
-Beengedtek.. vagy...?
-Nem. Csak 5 percre jöttem be. Inkább szöktem. Soha többé nem lehetek veled. Itt a vége.-megfordult, és már menni akart.
-Damen!-kiáltottam.-Te vagy a legjobb barátom! Emlékszel?
-Igen.-mosolygott, visszafordult, és megölelt.
Fura volt, mert már egyáltalán nem haragudtam rá, sem a csók, sem azért mert elárult. Nagyon jól esett az, hogy legalább ő ott van, és segít.
-Jól van. Akkor én megyek. Majd találkozunk kinn. Szia!-szinte suttogott.
-Szia!
Most az ablaknál dekkoltam, és ismét gondolkoztam. Mindig van valami amiért aggódni kell. De miért én? Pont amikor már minden szép volt. Az elkövetkezendő 1 óra alatt, folyton gondolkoztam. Rengeteg alternatíva jutott eszembe, mégse tudtam hol áll a fejem. Míg végül újra a Volturi elé kellett állnom. Az út most még hosszabb volt, mint azelőtt, és egyre csak gondolkodtam. Éreztem, eluralkodik rajtam a félelem. Ez csak egy rossz álom lehet!

/Sziasztok! Hát ez lenne a kövi fejezet! Remélem tetszett! Hát elárulom, senki sem találta el a szavazásnál hogy ki lehet az, aki miatt Nessi balesetet szenved. :) A Volturi egyik tagja volt. :D Csak gondoltam jobb ha leírom! PLS! Aki elolvassa, az írjon pár sort megjegyzésnek, jó? Mert innen tudom hogy milyen a történet! Köszi azoknak, akik mindig hozzászólnak!/

2011. április 3., vasárnap

21.fejezet: Valami új.

5 kommi, és jön a kövi!

/Nessi Cullen/

Nagyon kellemes reggelre ébredtem, és ami a legszebb volt az egészben, hogy Jake ott volt velem. Immár 4. napja. Most nehezemre esett korán kelni, nem tudom miért. Talán azért, mert semmi kedvem nem volt suliba menni.
-Jó reggelt!-köszöntött Jake, ő már rég engem figyelt. Fogalmam sincs mennyit aludhatott.
-Mióta vagy már fenn?-kérdeztem nyöszörögve.
-Egy ideje. Néztem ahogy alszol.-mosolygott.
-Nem akarok menni!
-Ne félj! Majd beütök neki egyet-kettőt!
-Nem szeretném ha verekednétek!
-Ezt akkor sem lehet semmibe venni!
-Jó lehet.-ültem fel az ágyon.-És most mi lesz? Visszairatkozol a suliba?
-Hát valószínű. Nem lesz furcsa?
-De. De, majd kitalálok valamit... Miért jöttél vissza olyan hirtelen...-mosolyogtam.
-Oké... csak Damen ne kerüljön a kezeim közé...
-Nem akarom, hogy mindjárt az első napodon bajba kerülj...
-Az csak az én bajom...-makacskodott.
-Látom hajthatatlan vagy!-mosolyogtam, és hirtelen felálltam az ágyról, és befutottam a fürdőbe.
Összeszedtem magam, és felöltöztem... Most csak egy egyszerű szabadidő felsőt vettem fel, és egy csőgatyát hozzá... Na meg a tornacipőmet. Kinyitottam az ajtót, és visszamentem Jake-hez. Ő persze már várt, és készen is volt. Lehuppantam mellé az ágyra. Még volt kb. 5 percünk.
Furcsa volt, mert valamin nagyon gondolkodott...
-Mi az?-kérdeztem rá.
-Valamit el kell mondanom... vagyis inkább bevallanom.
Kicsit megijesztett.
-Oké.
-Hát... igazából azért nem haragudtam rád a tegnapi csók miatt mert... Hát én is elkövettem egyszer ezt a hibát. De még régebben. Amikor Bella meg Edward még nem volt összeházasodva.. nos én... hát megcsókoltam akarata ellenére...
-Aha... anya már mesélte.-mosolyogtam.
-Komolyan? És miért hagytad hogy beszéljek feleslegesen?-mosolygott ő is.
-Hát.. kíváncsi voltam mennyire vagy őszinte velem. De semmi kétség.
-Oké. Hát akkor indulhatunk is.-sóhajtott.
Felkaptam a táskám, és ő pedig az övét, majd elindultunk lefelé. Gyorsan átsuhantam a nappalin, mert nem akartam összefutni senkivel. Semmi kedvem nem volt magyarázkodni a tegnapi dolog miatt... Gyorsan kiértünk, és én ismét átengedtem Jacob-nak a kormányt. Indított. Útközben elég beszédes volt.
-Ha nincs ellenedre, suli után elmehetnénk motorozni kicsit. Úgyis rég voltunk.
-Aha persze. Az jó lesz. Csak az a baj, hogy nincs saját mocim. Apa úgyse venne nekem...
-Hát.. ha gondolod, össze szerelhetek egyet neked...
-Tessék?
-Miért ne? Úgyis rég bíbelődtem már a masinákkal...
-De honnan szerezünk olyat amit fel lehet újítani?
-Éppenséggel van egy a garázsba ami már régebbi... de fel tudnám kicsit pofozni...
-Ez most komoly? Nem is tudok motorozni.
-Majd megtanítalak. Nem nehéz.
-Oké... ha te mondod.-mosolyogtam.
-Azért ma még beülök mögéd.-szóltam újra.
-Okés.-mosolygott.
Az út többi részén nem is beszélgettünk túl sokat. Lassan elértük  Forksi Gimi parkolóját. Leállította a kocsit.
-Oké. Akkor én most bemegyek az igazgatóhoz, és újra bejelentkezem.
-Oké, én itt megvárlak. Vagy ha be kell menni, akkor majd úgyis találkozunk.
Azzal ki is szálltunk a kocsiból, és Jake csakúgy ahogy mondta, az igazgatóhoz ment.
Én akaratlanul is Damen-t láttam meg, pedig még csak nem is kerestem őt a tekintetemmel. Sajnos felém vette az irányt. Elfordultam, és úgy tettem mintha a kocsimmal csinálnék valamit.
-Csak ne most kérlek!-beszéltem magamban.
-Nessi!-szólított meg.
-Ezt nem hiszem el!-suttogtam magamnak.
-Tudom, hogy nem akarsz velem beszélni, de bocsánatot szeretnék kérni.
Végre megfordultam és a szemébe néztem.
-Szerintem jobb lesz ha elmész. Jake bármelyik másodpercben visszajöhet.
-Kérlek bocsáss meg! Nem tudom mi ütött belém!
-Ezt másnak add be!
A következő másodpercben tényleg Jake állt a hátam mögött. Mérgesen mordult Damen-re:
-Te meg mit keresel itt?
-Ahhoz neked semmi közöd!-vágott vissza.
-Jobban jársz, hogyha elmész, de sürgősen!
-Mert mi lesz?-provokálta Jake-t.
Két tűz közé kerültem. Pontosan kettejük közt álltam, Jacob hirtelen nekiindult Damen-nek.
-Beütök egy akkorát hogy....-kezdte, de aztán más témát váltott. Olyan dühös volt, hogy majdnem felrobbant.
-Minek csókoltad meg akarata ellenére?-szinte ordított.
Nem válaszolt, csak nézett mélyen Jake szemébe.
-Máskor talán várd meg ameddig ő kezdeményez!-szólt újra.
Szinte az egész suli ránk figyelt. Kezdtek úgy körbeállni minket, mintha nagy bunyó lenne.
-Ne félj, eljön az az idő is!
Jake már megint nekiindult, amikor elé álltam.
-Ezt most azonnal fejezzétek be! Elég! Most már aztán tényleg elegem van mind a kettőtökből!-szóltam rájuk. Kezdett kicsit elegem lenni az állandó rivalizálásukból. Kicsit lenyugodtak, és én elindultam végre a terem felé, mert épp akkor csöngettek be. Mindenki aki figyelemmel kísért minket, csalódottan vették tudomásul, ma nem lesz semmiféle bunyó. Én gyorsan beiszkoltam a terembe, és ledobtam magam a padba. Nicole pedig mindjárt mögöttem ért be, így mellém ült egy kicsit beszélgetni, ameddig Jake nem ért be, illetve a tanár.
-Ez most mi volt?
-Mi-mi?-kérdeztem értetlenkedve.
-Mármint, szerintem, tudom mi volt csak...
-Ja... az előbb? Semmi...semmi.
-Összevesztek rajtad vagy mi?
-Nincs min összevesszenek.
-Tényleg, amúgy hogy-hogy Jacob visszajött?
-Hát... csak egy hosszabb utazáson volt...-próbáltam valamit kitalálni. Ugyanis Jacob-al ezt beszéltük meg.
-Ami 1 és fél hónapig tartott?
-Hát igen...
-És ezért voltál annyira letörve?-csodálkozott...
-Mármint...?-képtelen voltam figyelni arra amit mondott.
-Hát tudod... ameddig  nem volt Jacob...
-Ja... igen persze... Csak tudod.. hiányzott.
-És akkor miért lógtál Damen-el? Ez amolyan megcsalásféle...
-Hát tulajdonképpen..-szerencsére nem kellett befejeznem  a mondatot, mivel Jake beért az osztályterembe.
-Mindegy... majd beszélünk. Szia!-köszönt el.
-Aha.-válaszoltam.
Jake sóhajtozva ült le, és szólalt meg.
-Sajnálom!
Ránéztem, de mielőtt reagálhattam volna, bejött az osztályfőnök, az óraadótanárral együtt.
-Jó reggelt mindenkinek! Csak azért jöttem, hogy bejelentsem egyik tanulónk visszatért az osztályhoz. Gondolom nem volt nehéz észrevenni. Mr. Black újra az osztály tagja. Szép napot, de legfőképpen vissza a tanuláshoz!
Ezt a rövid kis bejelentést tette, és azzal le is lépett. Az első óra után, egy másik következett, amire sajnos nem együtt jártunk Jake-el. Viszont Damen-el igen. Jake elindult az egyik irányba, én a másikba. Mikor már elég messze voltunk egymástól, Damen futásnak eredt. Jobban mondva felém. Kicsit megpróbáltam gyorsítani, de ő elém vágott.
-Kérlek hallgass meg!-kérlelt.
-Nem! Épp elég volt, amit tegnap kaptam tőled.
-Csak eluralkodtak rajtam az érzelmek!
-Nem érdekel!
-Ne csináld már! Nem szeretném, ha ez a dolog a barátságunk rovására menne!
-Már késő!
-Kérlek, felejtsük el. Sajnálom.
-Ehhez... nekem több idő kell.
-Mennyi?
-Nem tudom. 1-2 hét.
-Jól van. Addig nem fogsz látni. Visszamegyek az apámhoz.
-Tessék?
-Te mondtad hogy idő kell.-azzal megfordult, és tovább ment a terembe.
Én elgondolkodóan néztem magam elé. Ez így nagyon nincs rendjén!
A mi kis beszélgetésünk után egészen rosszul éreztem magam. Soha nem hittem volna, hogy ilyet is fogok egyszer érezni Damen iránt. Ha elmegy az olyan... mintha megint elveszítettem volna egy darabot az életemből.   Csak nem akkorát, mint amikor Jake volt távol. Már a gondolat is megrémisztett. Egyáltalán nem érdekelt, hogy mit mond a Volturi-nak, vagy hogy akármi következménye legyen ennek a dolognak....

Később Jacob-ék garázsa felé sétáltunk, mivel reggel megígérte, hogy megmutassa nekem azt a motort, amit nekem szánt, illetve kicsit kipofozza. Valami olyasmiről beszélgettünk, jobban mondva beszélt, ami a motorokkal kapcsolatos. Máskor szívesen végighallgatom, bármilyen ilyen dologról van szó, de most sehogy sem tudtam figyelni, ameddig egyszer csak más témát váltott.
-Oké. Második óra óta olyan fura vagy. Én tehetek róla vagy...?
-Nem.
-Akkor? Mi a baj?
-Damen.
-Mit csinált már megint?-háborgott.
-Semmit. Csak... bocsánatot kért.. a csók miatt. De én nem tudtam ilyen könnyen megbocsátani neki.Így hát időt kértem tőle...-mondtam sóhajtozva.
-Mennyi időt?-ráncolta a homlokát.
-Nem tudom. 1-2 hét.
-Még mindig nem értem. Mi ezzel a gond?
-Hazamegy. Vissza a Volturi-hoz. Arra az időre...
-Tessék? De hát... akkor.. lehet hogy bajban leszünk...
-Biztos vagyok benne, hogy Damen nem fog elmondani.
-Oké, Damen nem.. de Aro.. nem tudom.. de úgy hallottam kiolvassa mások gondolatait.
-Damen vigyáz.-még magam sem hittem el amit mondtam. Közben lassan beértünk a garázsba.
Jacob odament egy fura alakhoz, ami le volt takarva egy pléddel. Egyértelműen motor volt. Lehúzta róla a plédet, és egy öregebb motort láttam.
-Huh. Szóval ez az...-mosolyogtam.
-Igen. Ez.-mosolygott ő is- Tudom, kicsit öreg meg... roncs.. de ha kicsit kipofozom, akkor mindjárt más lesz.
-Abban biztos vagyok.-kicsit felvidított ez a motoros dolog. Elterelte a gondolataimat.
Jake nekidőlt az öreg motornak, és egy könnyed mozdulattal magához húzott. Hagytam magam. Átkaroltuk egymást, szorosan, és úgy álltunk tovább. Ezek voltak a legkedvesebb pillanatai. Aztán lassan lehúzta a pulcsim egy részét a vállamnál. Pont ott, ahol a hegek voltak, és az arca elkomorult. Én levettem a kezét a pulcsimról, és visszatakartam a hegeket.
-Kérlek. Ne hibáztasd magad!
-Ez életed végéig elkísér.
-Jacob! Engem nem érdekel néhány seb a karomon! Engem csak te érdekelsz!
Gyengéd kezeivel az állam alá nyúlt, és ajkaim az övéhez irányította. Az ajka az ajkamra tapadt. A csók elég hamar véget ért, mert Sam félbeszakított minket. Gyorsan futott be a garázsba, és nagyon idegesnek látszott.
-Jacob! Kérlek segítsetek! Emily nagyon rosszul van!
-Mi?-szinte együtt csattantunk fel.
Nem volt idő magyarázkodásra, futásnak eredtünk, csak ezúttal a kocsiba. Emily-ékhez siettünk. Az út rövidebb volt, mint általában, ugyanis kb 200-al mehettünk. Amikor megérkeztünk gyorsan kiszálltunk, és besiettünk a házba. Emily egy széken ült, és hatalmas fájásai voltak. Nagyon ijesztő látvány volt.
-Szerintem megindult a szülés!-jelentettem ki.
-De egy orvos sincs a közelben!-aggodalmaskodott Sam.
-Nyugalom!-nyugtatott Jake, majd felém fordult.-Nessi, fel tudod hívni Carlisle-t, hogy jöjjön ide?
Engedélykérően Sam-re néztem, ő pedig bólintott. Gyorsan előkapartam a farzsebemből a telefont, és kicsit félrehúzódtam a többiektől. Kicsöng.
-Igen, itt Dr. Carlisle Cullen rendelője, miben segíthetek?
-Carlisle? Itt Nessi. Kérlek, segítened kell!
-Talán valami baj van?
-Nem, vagyis... Emily-nek megindult a szülés. Segítened kell!
-Rendben! Pár perc és ott vagyok!
Ezután kinyomtam a telefont. Én is olyan ideges voltam, hogy alig bírtam magammal.
-Carlisle pár percen belül ideér. Szerintem vigyük be Emily-t a szobába, és fektessük le.-javasoltam.
Szinte mindenki helyeselt, és segítettünk bevinni Em.-et az ágyra. Szegény már nagyon rosszul volt. Ahogy Carlisle ígérte, ott is volt pár percen belül. Mindenki nagyon megkönnyebbült, amikor meglátta, és gyorsan besietett Emily-hez. Már vagy 45 perce voltak benn. Sam végig Emily-vel volt. Mi pedig kinn, tűkön ülve vártuk hogy legyen már valami hír, vagy hogy megszülessen a kicsi baba. Még 45 perc telt el. Folyton Jake arcát figyeltem, aki többször is megfogta a kezem. Én magamban imádkoztam, hogy ne legyen semmi baj. Majd hirtelen nyílt az ajtó. Mindenki felpattant. Carlisle jött ki egyedül az ajtón.
-Minden rendben. Tényleg kislány lett. Emily jól van, habár hosszadalmas szülés volt. Csak gratulálni tudok.-közölte a jó hírt. Mindenki arcán megkönnyebbülés látszódott.  Carlisle is csak mosolyogni tudott.
-És be lehet hozzájuk menni?-kérdeztem meg.
-Persze, mennyetek csak.-hatalmazott fel.
Erre persze mindenki elkezdett betolongani a szobába, hogy lássa a kis jövevényt. Ami a jelek szerint kislány. Én meg Jake, majd úgy a többiek körülálltuk Sam-et, Emily-t, és a kisbabát. Emily arca talán soha nem volt ennyire derűs, és mosolygós mint azokban a percekben. A karjában tarthatta a kislányát, és csak őt figyelte. Sam melléjük volt ülve, és egyik kezével Emily-t, másikkal a kisbaba fejét simogatta. Olyanok voltak mint egy nagy család. Tulajdonképpen ez így is volt. Nagyon megható pillanat volt. Mindenki mosolygott, és gratulált nekik.
-És mi lesz a kislány neve?-kérdezte kíváncsian Rachel.
Emily Sam-re, majd a babára nézett. Az volt az érzésem, hogy már megbeszélték a dolgot.
-Sarah Uley.-válaszolt boldogan Emily.
Nagyon aranyos, és méltó név a kis jövevényhez.
Emily odanyújtotta felém a babát, persze óvatosan, és így szólította meg a babát:
-Most egy kicsit odamész a kereszt szüleidhez!
A baba eddig is nyugodt volt, de a karjaimban még inkább. Jobban mondva elszenderedett ahogy magamhoz vettem. Jake hátulról átfogta a derekam, és együtt csodáltuk a kis Sarah-t. Vajon ő is farkas lesz mint az apja? Egyenlőre még fogalmunk sincs. Ez csak idővel fog kiderülni. Ha egyáltalán az. Mindössze pár percig volt a kezembe, és visszaadtam Em.-nek, mert látszott rajta mennyire vissza akarja kapni. Még órákat töltöttünk Emily-éknél, annyira hogy szinte az egész délután elment. Már szürkület volt. Kihívtam a szobából Jake-t.
-Figyelj, szerintem már mennem kéne.-vetettem fel a kérdést.
-Miért, fáradt vagy...?
-Nem. Csak, van még házim is...-ez tény volt. Titokban azért reménykedtem, hogy még beszélhetek Damen-el, mielőtt elmegy.
-Oké, akkor hazaviszlek.-sóhajtott.
-Nem! Nem kell. Izé, úgyis itt van a kocsim. Hazatalálok.-tiltakoztam merő udvariasságból.
-Biztos?
-Persze, rád most úgyis nagyobb szükség van itt.-mosolyogtam.
-Hát...-habozott.-Nem szívesen, de legyen.
-Köszi, szia!-egy csókot nyomtam az arcára, és már indultam is.
-Szia!-hallatszott vissza a hangja.
Először lassan visszasétáltam gyalog Jacob-ék házához, majd ott a saját kocsimmal mentem tovább. Nem nagyon szerettem este vezetni, mert a frász vert ki az erdőktől, de ez van. Lassan a határhoz értem, amikor jelzett a telefonom, mint amikor üzenetet kapok.Elővettem, és megnéztem. Damen-től jött. Vezetés közbe szintén nem szerettem telefonozni, de ha muszáj.
"Nessi! Kérlek ha teheted ne menny sehová! Ne mozdulj ki! Vagy ha igen, akkor legyen melletted Jacob! Ez fontos! A te érdeked...!"
Kicsit megijedtem az sms olvasása után, mi lehet az amitől ennyire félnem kéne? Vagy nem tudom mire célzott ezzel... Vagy lehet már vissza is tért Volterrába, és a Volturi mindenre rájött? Pfúú... nem ettől a hideg is kirázott. Tovább vezettem, de már nem tudtam rendesen figyelni az útra, mert az agyam egyfolytában azon morfondírozott, hogy mire célozhatott Damen... Aztán egyszer csak, az országút közepén meg láttam egy sötét alakot. Annyira megijedtem, hogy elrántottam a kormányt, és egyenesen egy fának ütköztem. Onnantól se kép, se hang.