15.fejezet: Az utolsó játszma.

Reggel, a La Push-ban ébredtem, Jacob mellén, ugyanis előző nap náluk maradtam... A La Push mindig olyan megnyugtató számomra, mint egy második otthon.
-Hihetetlen hogy már 6 hónapja együtt vagyunk.-jegyezte meg Jake, az ágyon ülve.
-Igen, tényleg az. Mi van, már számolod is?-kérdeztem viccelődve.
-Számon tartom. Talán baj?-válaszolt, nos, inkább kérdéssel, és közelebb húzott magához.
-Tudod hogy nem.-válaszoltam.
Már 6 hónapja vagyok együtt Jake-el, de még nem történt meg az a dolog. Ami azt illeti én nem bántam.
-És, mi a terved mára? Lógjunk a Push-ban, vagy nálatok? Esetleg motorozzunk?-kérdezte csibészes mosollyal.
-Nem is tudom...-válaszoltam neki. Ő a válaszomra közelebb húzott magához, még közelebb mint eddig voltam, és megcsókolt. A csók egész hosszúnak tűnt, de sajnos sípolni kezdett a telefonom. Mind a ketten meglepődtünk, és a telefonra figyeltünk.
-Kaptam egy SMS-t.-mondtam meglepődve, és kézbe vettem a telefont.
Jake is, és én is kíváncsian figyeltük a kijelzőt. Az SMS Damen-től jött. Kitől mástól jöhetett volna? Lopva Jacobra néztem, és ő is rám. Bevallom féltem megnézni, mert hát kitudja mit akarhat... Így Jake előtt kicsit más elolvasni az üzenetet, mintha csak magam lennék nem igaz?
-Ha nem akarod hogy lássam akkor elfordulok.-jegyezte meg, gondolom tudta miről van szó.
-Nem, nyugodtan láthatod, előtted nincs titkom!-vágtam rá, mert tényleg így volt.
Végül erőt vettem magamon, és megnyomtam a középső gombot a telefonon, hogy megtekintsem az üzenetet.
Az üzenet a következőképpen hangzott:
" Szia Renesmee. Találkozhatnánk ott ahol mindig szoktunk? Tudod a tisztáson. Délután 14:00-kor ott várlak. Kérlek gyere el! FONTOS!"
Akaratlanul is Jacobra néztem, és szemeim az övéit keresték. Tekintetünk összeakadt. Kicsit úgy nézhettem rá mint aki engedélyt készül kérni tőle, és igazából sor is került volna rá.
-Nem is tudom... Irina az erdőben van az biztos. És ha megtámad? Nem lehetek ott veled.-szögezte le.
-Jake, nem vagyok már olyan kicsike, és nem lesz semmi bajom, Damentől legalább is nem.-azért mondtam ilyen tagoltan a mondatot, mert valami feltűnt az üzenetében. A megismerkedésünkkor mondta ki először a rendes nevemet, azóta általában mindig a Nessi nevet használta. Lehetséges hogy Jacobnak igaza van, és mégis Irina van a háttérben? Most akkor mi legyen?
-Min gondolkozol?-kérdezte Jake, és ölelő karja kiengedett, így már nem ölelt.
-Lehetséges hogy igazad van. Nem kellene elmennem...-válaszoltam szinte suttogva.
-Mitől gondoltad meg magad?-kérdezte értetlenül.
Mit is mondhattam volna? Az egyedüli válasz ez lehetett volna: Félelem. Én alapból olyan nyuszinak születtem, hogy nem is tudom miért vagyok vámpír. Nem voltam mindig ilyen, de amióta Irina szinte minden éjjelen  és nappalon át rettegésben tart, megtanultam félni.
-Inkább veled maradnék. De ha azt írja hogy fontos, mennem kell.
-Te most félsz?-kérdezte, és az arcomat fürkészte.
-Tessék?-kérdeztem vissza.
-Nessi, kicsim, eléggé jól ismerlek már ahhoz, hogy tudjam mikor mi a bajod.-válaszolt, és a kezeivel a hajamat fésülte.
-Jó, igen félek. De, ennek dacára mégis elmegyek.-reagáltam.
-Nem leszel egyedül.-súgta a fülembe, miután közelebb húzott magához, és megölelt.
Én kérdően néztem rá, mert nem értettem szándékát.
-Ott leszünk a közelben. Mind.-válaszolt.
Én hálásan hozzábújtam, és ő szorosan ölelt magához mint eddig mindig.
Egész kettőig a szobában lustálkodtunk. ugyanis hétvége volt, és ritkán adatik meg egy olyan nap, amikor Jake csak az enyém.
Kettő órakor elindultam a tisztás felé. Nem tudtam hogy kinek mi a szándéka, de Jake felkészítette az egész falkát, és a közelben voltak. Ahogy zötykölődtem a tisztás felé, kétségeim támadtak. Az út vészjóslóan közeledett a végéhez, mintha egyenesen a halálos ítéletembe rohannék bele.
De nem, ezeket a kétségeket hamar el kellett hessegetnem a fejemből,  ez csak egy sima találka, nem lesz itt semmi gond. A gyomrom enyhe görcsbe rándult, és ez sem volt valami jó jel. Leállítottam a motort, és kiszálltam a kocsiból. Ahogy haladtam az erdőben a tisztás felé, megláttam egy nagy állatot. Kicsit fura volt így látni bármelyik emberbarátomat is, azt hiszem ez az állat Paul volt. Köszöntem neki, és ő pedig mintha mosolygott volna, intett a fejével hogy mennyek tovább, nincs baj. Így is tettem. Kiértem a bozótból a tisztásra, és megláttam egy sötét alakot a fák között. Nem lehetett Damen, mert hosszú volt a haja. Amint kiért a fényre, rögtön felismertem, Irina volt az. Sikítani próbáltam Jake-nek, de nem bírtam az ijedtségtől. Irina közelebb jött, olyan gyorsan ott termett előttem, hogy levegőt is alig bírtam venni.
-Ssssssss.-rakta az ujját a számra. -Nehogy sikíts a kis barátaidnak, mert az lesz az utolsó tetted az életedben. Mondjuk, így sem élsz már túl sokáig.
-Kérem... ne.. öljön meg.-nyökögtem.
-Nem, nem én foglak megölni... Sajnos... De majd arra is sor kerül, ne aggódj.-válaszolt cinikusan. Soha nem értettem, és nem is fogom megérteni, hogy miért hajtsa a magunkfajtákat a bosszúvágy, és az öldöklés...
-Hol van Damen?-kérdeztem dadogva, de már egy kicsit magasabb hangon, hátha meghall valamelyik farkas barátom.
-Jó helyen, ne félj...-válaszolta, de már csak suttogott.-Viszont komolyan ennyi eszed lenne? Összeállsz egy kutyával? A nagy Edward lánya?
-Ez most hogy jön ide?-kérdeztem vissza cinikusan.
Ekkor valami megmozdult a bozótosban, és morgott is. Nekem nem volt nagy meglepetés és Irinának sem, mert tudta hogy itt vannak a közelben. Elöl Sam jött, mögötte Jake, Paul, Embry, Quil, és Seth  is. Egyedül Leah-t nem láttam sehol.
Irina felindulásból megint ellökött, hihetetlen erővel. Mivel elég nagyot estem, földet érésemkor iszonyú fájdalmat éreztem. Még ahhoz sem volt erőm hogy felkeljek. A szemem sarkából végigkövettem az eseményeket. Először Jacob indult neki Irinának, rögtön 1 másodperccel azután hogy ellökött engem. Irina a szokásos menekülés helyett inkább harcba szált a hatalmas farkasokkal. Én meg csak fulladoztam a földön. Irina az egyik óvatlan mozdulatnál ki tudott szabadulni a farkasok támadásából, és felém vette az irányt. Felém hajolt, és felhúzta a kockás felsőm ujját. A száját már arra nyitotta, hogy belém harapjon, amikor Jake utolérte, és egy akkora ütést készült rá mérni, hogy még engem is eltalált. Ordítani tudtam volna a fájdalomtól. Jake megkarmolt. Nem láttam a hegek helyét, sem azt hogy mennyire vérzik, csak a fájdalmat éreztem. Sikolyra nyílt a szám. Nem bírtam tovább visszatartani. Még a felsőm is elszakadt a vállamnál. Három heg égett a vállamon, legalább is annyit éreztem. Rettenetesen égett. Irina tekintetét elterelte a vérző sebem,  így Jacob meg tudta ölni. Vége, minden egyes rettegésnek vége. Irina halott. Ez az egy érzés vigasztalt. Hogy lehetek ilyen tehetetlen? Minden az én hibám. Ismét fulladozni kezdtem, és a szemem sarkából láttam, hogy Jacob farkasként beszalad az erdőbe, és pár percre rá kifut emberként. Eszméletlen sebességgel rohant hozzám, én pedig torkom szakadtából sikoltoztam.
-Nyugodj meg Nessi, nem lesz semmi gond.-nyugtatott, és ismét a hajam simogatta. Szinte alig hallottam amit mond, mert még mindig sikoltoztam. Nem bírtam visszafogni magam.
Ismét láttam, Sam, Embry, Paul, és Seth siet ki az erdőből emberként. Mind körülöttem álltak, és tanácstalanul guggoltak le hozzám. Még mindig nagyon fájt, és igyekeztem elfojtani sikolyaimat, ami nem járt túl nagy szerencsével.
-Elviszem Carlisle-hoz.-jelentette ki Jake.
-Jacob ez iszonyatosan mély seb lett.-jelentette ki Seth, szinte suttogott. Megint fulladozásba kezdtem.
Jacob felvett, de vigyázott, hogy nehogy hozzáérjen az égő sebhez. Iszonyatos sebességgel futott kifelé, a kocsim felé, még eszméletnél voltam azt hiszem. Tisztában voltam Jake erejével, de ennyire nem lehetett erős az az ütés. Vagy mégis?
Még mindig fulladoztam. Jake, amint a kocsihoz értünk berakott a hátsó ülésre, így még mindig feküdtem.
-Siess Jake! Minden perc számít!-kiáltotta Sam. Jacob vissza sem nézve indított, és nagyon gyorsan hajtott.
Minden elsötétedett, még az út alatt.
Pár percre rá, felébredtem, mert Jacob kiemelt a kocsiból, és befelé szaladt velem. Apa rémülten szaladt ki, és kérdezte Jacob-tól, de szinte ordított:
-Mi történt?
Még ő is sejtette, hogy egy vámpír nem nagyon képes ilyen sérülést okozni, ezért csakis farkas lehet.
-Azt majd később, kérlek Edward kérlek!!! Ha itt van Carlisle gyorsan segítsen rajta! Nagyon félek!!!-szinte ordított, és a könnyei előszöktek a szeméből. Átadott apunak, még mindig alig voltam magamnál.
Gyorsan szólt Carlisle-nak, és felszaladt velem a szobámba, majd lassan lerakott az ágyamra. Egy pillanat alatt fenn voltunk.
-Úristen!-szólalt meg Carlisle, mialatt levette a kockás felsőmet a vállamról, közben láttam Jake arcát, még jobban sírt.
Amikor Carlisle egy vattával kezdte felitatni a vért, akkor fájt a legjobban. Akkorát sikítottam, hogy beleremegett az egész ház. Közben megláttam Jacob kezeit, tiszta vér volt mind a kettő, és még izmos testére is jutott egy adag.
Carlisle jó ideig itatta fel a vért, és éreztem ahogy a testem csak úgy ég. Nem bírtam elaludni a fájdalomtól. Még olyan szerencsém sem volt, hogy eszméletemet veszítsem, semmi. Láttam, Jake nézni sem bírja hogy hogy kiabálok, és elfordul. Ezek után pedig elkezdte összevarrni a sebet. Ez már elviselhetőbb volt. Nem fájt annyira, de szerintem ez a temérdek mennyiségű fájdalomcsillapítótól nem fájt már annyira. Még nyugtatót is kaptam, és ennek köszönhetően lenyugodtam. Még soha életemben nem éreztem ekkora fájdalmat. Sajnos elaludni nem tudtam, de Carlisle, apa, és Jake egész éjjel ott gubbasztottak az ágyam mellett. Jake elmesélte nekik hogy mi történt.
Szinte minden másfél órában újabb fájdalomcsillapítót kaptam. Azt hittem soha nem fog véget érni ez az éjszaka. Úgy hajnal 5 felé megjelent Alice, és Rosalie, na meg a fiúk. Anyut nem láttam sehol. Carlisle nem kötötte be a sebet, mert még nagyon friss volt, és így is fájt. Rémülten pillantották meg a sebet.
-Uramég! Mi történt Nessivel?-kérdezte Rosalie rémülten, és leült mellém az ágyra.
-Történt egy kis baleset, viszont Irina halott.-nyögte ki apa. Jacobnak újra elborult az arca.
-Na és Bella?-kérdezte Alice.
-Elvittem őt, Esme-vel van, nem engedem Renesmee közelébe.
-Ez mégis hogy történhetett?-kérdezte Emmet, és Jake-re nézett.
-Nem az ő hibája volt.-nyöszörögtem.
Közben láttam, Jasper máris használta a hangulatváltót, és Jake arca derűsebb lett.
-Ezt akkor sem fogom annyiban hagyni!-jelentette ki Emmet. Meglepett a haragja, mert Emmetet igazán nehéz kihozni a sodrából. Emmet neki indult Jake-nek, de apa közéjük állt. Ha most elkezdenének verekedni, itt elszabadulna a pokol. Furcsa, eddig azt hittem ő eléggé bírja Jacobot...
-Fejezzétek be! Jobb lenne ha mindenki kimenne!-parancsolt apa.
Már Jacob is indult ki, mikor szólni próbáltam neki, de csak suttognom sikerült.
-Ne, kérlek ne menny ki.-kérleltem.
Jacob apura nézett, és Carlisle-ra, aztán visszaállt eredeti helyére. Nagy megkönnyebbülés futott végig rajtam. Egy rendes ember már félne, ha a farkasbarátja megsebzi, de én és Emily nem tágítunk. A következő 3 óra hossza nagyon hosszadalmasnak látszott. Csak feküdtem tehetetlenül, Carlisle meg minden másfél órában adogatta be a fájdalomcsillapítót. 3 óra elteltével kopogtak az ajtón.
-Jacob, itt van Sam és Paul. Be szeretnének jönni.-szólalt meg Jasper, azután Jacob Edwardra nézett, apa pedig bólintott.
Nyílt az ajtó, Sam és Paul lépett be rajta.
-Mi újság?-kérdezte Paul.
-Semmi jó.-válaszolt neki Jake, és közelebb lépett hozzájuk. Szinte háromszöget alkottak, ahogy ott álltak.
-Nessi szörnyen néz ki.-jegyezte meg Sam. Jake  homloka ráncokba szaladt, és az arcát mélyen a kezébe temette. Paul együtt érzően rakta rá a kezét a vállára.
-Igazából azért jöttünk, hogy megnézzük hogy fest a helyzet. Emily aggódik.-mondta Sam.
-Akkor megyünk. Sziasztok.-köszönt el Paul. Jacob visszaroskadt a helyére.
Még hajnal körül sikerült elaludnom.

Reggel, már csak Jake ült a szobámban. Már jobb volt a helyzet, vagy nem tudom, mert nem fájt annyira mint fájdalomcsillapítóval. Fel tudtam kelni, de amint megkíséreltem, Jake felugrott, és mellettem termett.
-Ne kelj fel! Nem szabad!-mordult rám enyhén, szinte suttogott. Én mégis felültem.
-Nincs semmi bajom.-erősködtem.
-Nem hiszem el, hogy ezt tettem.-mondta és ismét elborult az arca.
-Nem a te hibád volt.
Elkezdett közeledni hozzám, és én remegni kezdtem. Fogalmam sincs miért.
-Félsz tőlem.-mondta, és visszahúzódott eredeti helyére, lehajtott fejjel.
-Nem!-tiltakoztam.
-El kell mennem.-mondta ki tagoltan, és nehezen.
-Hova?-kérdeztem vissza meglepetten.
-Messzire.
-Én is jövök.
-Nem!!! Egyedül.-jelentette ki és már szinte remegett az idegességtől. Kezdett megijeszteni.
-Itt hagysz? Csak úgy? Egyszerűen?-kérdeztem vissza.
Felállt eredeti helyéről, és én követtem.
-A lényeg az, hogy elmegyek.-mondta hűvösen.
-A karmolás miatt? Az csak egy kis karcolás!-szálltam harcba vele.
-Karcolás? Nessi, még Sam sem sebezte meg így Emily-t!
-Miattam ne fájjon a fejed!
-Emlékszel az ígéretemre?-kérdezte, és felém fordult.
Elgondolkozva néztem lefelé.
-Ha bántalak, azt soha nem fogom megbocsátani magamnak.-súgta.
-Kérlek ne menny el! Ne hagy itt!-könyörögtem.
-Felejts el, én már nem létezek számodra.
És ekkor hirtelen a nyakamhoz kaptam. A nyaklánc amit azóta, hogy megkaptam Jacobtól mindig hordtam, már nem volt a nyakamban. Megfordult, és ki akart ugrani az ablakon.
-Ne!-kiáltottam-Kérlek. Maradj velem! Jake.
Visszafordult, közelebb jött,  és megint elfogott a remegés. A kezeit a derekamra tette, és megcsókolta a fejem búbját.
-Ne menny el! Kérlek!-suttogtam a fülébe.
-Ég veled!-abban a percben kiugrott az ablakon.
-Jake! Kérlek!-kiabáltam ki, de csak hűlt helyét láttam.