Egy kis vers nektek..:

Szeretlek sőt inkább imádlak, s tudom te is így érzel irántam!
Igaz a távolság köztünk nagy, de ez engem el nem tántoríthat!
Hozzád a szívem nagyon húz, melletted tényleg el száll minden bú!
Ha veled beszélek hevesen ver a szívem, beléd igazán szerelmes lettem!
Azt akarom mindig legyél mellettem, téged én tiszta szívemből szeretlek!
Yo: Detti.
Detti barátnőmtől kaptam, és imádooom (L) :)

Egy kis türelmet kérek!

Sziasztok! Örömmel látom, hogy egyre többen jöttök, és olvastok, és kommenteltek! Szeretném, ha ez így is maradna, épp ezért szólók előre hogy jövő hét végéig ne várjatok frisst! Ennek elsősorban az az oka, hogy kell egy kicsi ihlet, ami most egy időre elszállt =/... de ígérem jövő hétvégén már új fejli kerül fel! És a kinézet is remélhetőleg más lesz! Egy kis türelmeteket kérem! Előre is köszi!

16.fejezet: Mindennek vége.

Ha megvan az 5 komment, akkor jön a kövi fejezet! :)

"Jobb lenne csendben elaludni...senkinek sem hiányozni.."

Hát ez a nap is eljött. Suliba kell indulnom. 2 hét hiányzás után, normális emberek azt hinnék, hogy meghaltam, vagy eltűntem a föld színéről. Mind a két alternatíva tetszett, csakhogy egyik sem lett volna ésszerű. Amióta elment, minden olyan üres, sötét, és barátságtalan. A szoba hangulata, és minden amerre járok. Úgy érzem, mintha félbevágtak volna, és csak az egyik felem lenne meg. Attól a perctől kezdve, mikor kilépett az életemből, olyan sírógörcs fogott el, hogy alig bírtam abbahagyni. A családom minden tagja próbált vigasztalni, de semmi sem használt. Idővel, már nem fájt annyira, legalább is nem annyira, hogy bőgjek. Apa szerint az arcom élettelen, és sápadtabb lett mint eddig volt. Senki mással nem beszéltem azóta, hogy elment. Az első hetet, mint beteg töltöttem itthon, a másodikat az állapotom miatt. 2 hete se kép, se hang. Minden éjjel sikoltozva ébredek álmomból. Még mindig él bennem Irina emléke, és a küzdés pillanatai. Soha nem fognak békén hagyni. Ilyenkor apa próbál megnyugtatni, de én csak sírtam. Már előre félt minden éjjeltől.   Ha Ő azt hitte, hogy ezzel nem árt nekem, hát nagyon tévedett. Nem is jártam azóta a La Push-ban, ami azt illeti nem is engednék meg.
Út közben a suli felé, csak rajta járt az eszem. Sehogy sem tudom elfelejteni. Mondjuk 2 héttel később nem is lehet egy könnyen elfelejteni, főleg ha nagyon szereted. Most csak még jobban szeretem Őt, hogy nem lehet velem, sokkal jobban kihozza belőlem a szerelmet. Megőrülök, hogy nem lehetek vele! Lassan tényleg megőrülök. És a seb? Még most sincs rendben igazán, nagyon kell rá vigyázzak, kímélnem a kezem. Nem bántam, mert ez volt az egyetlen emlékem, ami Belőle maradt.
 Leparkoltam szokásos "helyünkre", és kivánszorogtam a kocsiból, a táskámmal. Apa azt mondta, fel a fejjel, de nem bírtam mosolyogni, még erőltetni se a mosolygást. Nem is gondoltam rá. Adam és Lucas boldogan intettek nekem, de nem tudtam reagálni rájuk, úgy tettem mintha nem is látnám őket. Útközben mégis hozzám szóltak.
-Hé, szia! Azt hittem már meghaltál, vagy mi...?-köszöntött tapintatlanul Nicole.
-Nincs akkora mákom.-dünnyögtem az orrom alatt.
-És mi újság?-kérdezte Nicole, és megbökte a vállamat. Hát persze hogy azt a felét, amelyiken a seb volt.
-Ssszzzz...-szisszentem fel.
-Bocs, valahol fáj vagy mi a baj?-kérdezett vissza bocsánatkérően.
-Nem, csak meghúzódott a vállam. De semmi komoly.-hazudtam neki. Nem szívesen, de nem szabadott szóljak neki a sebeimről. Neki nem.
-Oké.-mondta röviden, és észre sem vettem, de már az osztályban voltunk.
Az osztály másik végében megláttam Damen-t, láttam a tekintetén hogy mennyire sajnál. Nem tudta, hogy Irina titokban a telefonját használta fel... Ezt a kis infót is Alice-től hallottam. Leültem szokásos helyemre, de nem éreztem jól magam a padban. Óra közben ahányszor ránéztem az üresen álló székre, annyiszor jutott eszembe Ő. Mintha direkt kigúnyolna engem. A többi óra már könnyebben ment, mert többnyire inkább az anyagra összpontosítottam, és nem másra. Legalább addig nem gondolok rá.
Ebédszünetben odaültem ahova szoktunk, és ugyanúgy Damen is. Legalább ő ott volt nekem, ha még nem is szólt hozzám azóta, hogy ez az eset megtörtént. A helyzet nem változott, szótlan voltam egész ebéd alatt, és nem is ettem. Ebben a két hétben is csak pár falatot voltam képes lenyomni a torkomon, de azt is csak kényszerből.
-Enned kellene.-súgta a fülembe Damen.
-Nem vagyok éhes.-vágtam rá, élettelen hangomon, majd felálltam az asztaltól, és visszavittem a tálcámat. A délutáni órák is hihetetlen gyorsasággal teltek, amit sajnáltam, mert nem akartam hazamenni. Útközben a kocsimhoz Damen beszélgetésbe kezdett velem:
-Nézd, én rettentően sajnálom, hogy ez történt. Azért nem kéne a körülötted levőket büntetni.  Legalább is, azt hiszem nem tettem semmi rosszat.
-Nem, te tényleg nem. És bocs. Csak... mostanában elég nehéz még csak a földön lenni is...-válaszoltam.
-Hé, ha egy barát vállára van szükséged, én mindig itt leszek!-mondta kicsit vidámabban, mire nekem is egy halvány mosoly villant fel az arcomon. Fura volt, már két hete vagyok búskomor, és Damen csak egy mondatot mond, és felvidulok. Már amennyire.
-Köszi, majd szólok. De most mennem kell, sietek.-köszöntem el, és újra visszatért szomorkás arcom.
-Oké, akkor majd holnap.-köszönt el.
Vissza sem néztem, úgy rohantam a kocsimhoz. Lehunytam a szemem, és gondolkozni kezdtem. Nem bírom tovább, le kell mennem a La Push-ba. Meg kell tudnom hol van Ő, és utána megyek. Még csak azt sem hagyta hogy lebeszéljem róla. Azt hiszi ennyivel megúszta? Nem hagyom magam. Tudom, hogy ő sem fogja sokáig bírni.
Gyorsan indítottam, mielőtt Alice látná hogy elindulok a La Push-ba. Nem tartott sokáig az út, és egy kicsit fel is vidultam a La Push fenyőfái láttán. Minden hozzá köt. Aztán újra lehervadt a mosoly az arcomon, mert eszembe jutott, ő már nincs itt. Lehet hogy kicsit furán fog kinézni, főleg ha Billy nyit ajtót, hogy Őt keresem, de nem érdekelt. Kopogtatni kezdtem. Nyílt az ajtó. Billy nyitotta ki, és én erőt vettem magamon, hogy végre megszólaljak.
-Itt van?-kérdeztem köszönés nélkül. Az emlékek felkavartak, amint betekintettem a házba.
-Nincs.-válaszolt.
-Kérem, ha tudja hogy hol van,  mondja meg.
-Nem tudom hol van. Én is aggódom érte.
-Sam hol van?
-Emily-éknél, gondolom.
Lassan bólogattam, de nagyon szomorú voltam.
-Köszönöm.-mondtam, és megfordultam, hogy a kocsi felé induljak. Útközben a kocsihoz, megint sírni lett volna kedvem. Az nem igaz, hogy ilyen könnyen ment neki az elválás. Szerintem jól tenném, ha lenéznék Emily-ékhez is. Bajom nem lehet.  Az út most még rövidebb volt, nem laktak messze. Újra kopogtatni kezdtem, legnagyobb megkönnyebbülésemre Sam nyitott ajtót.
-Szia Renesmee!-köszöntött barátságosan.
-Sam, ha valaki tudja, hogy hol van, az te vagy! Kérlek mond meg!-tértem a lényegre egyből.
-Bárcsak tudnám. Még senki sem tudja. Egyszer láttam azóta.-válaszolt, és szinte hallani lehetett, hogy a hangja megtelik szomorúsággal.
-Hol?-kérdeztem.
-Hazajött egy pár órára. Billy kedvéért, meg a falka miatt.-válaszolt, de láttam rajta hogy még ő maga sem hiszi el amit mond. Közben Emily kiabált ki a házból.
-Nessi az? Nem jön be?
-Nem akarsz egy kicsit bejönni?-kérdezte meg udvariasan Sam.
Nem lehet semmi bajom, ha egy kicsit beszélgetek Emily-vel. Talán meg tudok valami információt Róla... Némán bólintottam, Sam pedig beengedett. Emily a konyhaasztalnál ült, és a pocakját fogta. Nagyon szép kismama volt. Sam mögöttem jött, azután Emily mellé állt.
-Na jó, nekem mennem kell, szia szívem!-köszönt el Emily-től, és egy csókot nyomott az ajkaira. Más esetben mosolygok rajta, de így másfelé kellett néznem, fájt ezt látnom. Éreztem ahogy az arcom elborul, sötétté és élettelenné változik. Sam kisétált, és magunkra maradtunk. Emily rögtön leinvitált a székre, és én úgy tettem ahogy ő mondta. Leültem mellé.
-Hogy vagy? Fáj még...?-kérdezte aranyos hangján.
-Mondjuk...-válaszoltam ridegen.
-Tudom mit érzel, és nagyon sajnálom.
-Te sem tudod... hogy hol van...?-kérdeztem rá félve.
-Nem. De nem lehet messze. Visszajár a falkához.-vallta be. Ez egészen meglepett. Nagyon közel volt hozzánk, és mégis kibírja.
-Te találkoztál vele?
-Ami azt illeti igen.
-És.. ő hogy bírja?-kérdeztem rá tagoltan.
-Olyan mintha nem is élne, sápadt, és nem eszik rendesen. Pedig az egy farkasnál fontos.
Válaszára lehajtottam a fejem, és csak bámultam magam elé. Ha neki is ilyen rossz, akkor miért csinálta ezt? Ezt nem fogom annyiban hagyni. Nem hagyom hogy tönkretegye magát. Inkább én szenvedek.
-És ami a legszörnyűbb az egészben, hogy te még találhatsz mást, akivel boldog leszel, de Ő nem.
-Én? Soha mással nem lennék boldog. SOHA!-válaszoltam zaklatottan.
-Jól van, nyugodj meg. Inkább kerüljük ezt a témát. Mindenki jobban jár.
-Nem tudod mikor jön vissza legközelebb?
-Lehet hetek, akár hónapok kérdése is. De lehet hogy csak napok...
Erre a feleletére ismét lehajtottam a fejem.
-És, te hogy vagy?-kérdeztem rá végül.
-Elviselhető.-válaszolt vigyorogva.
-Ez legalább jó hír.-mondtam elismerően.
-Hát, lehet jobb ha megyek. Apuék biztos keresnek. Nem tudják hogy eljöttem.
-Oké. Örülök hogy eljöttél. Jöhetsz máskor is. Szia.
-Szia.-köszöntem el.
Visszavánszorogtam a kocsiba, és indítottam. Képzelem mit gondolhatnak apuék... hogy csak úgy eltűntem. Viszont apa már a gondolataimból kiveheti, hogy hol is vagyok. Jobb lesz, ha én sem teszem be többet a lábam a farkasok földjére. Semmi keresnivalóm nincs itt. Útközben megint elfogott a sírás.
Nagy levegő után, lenyomtam a kilincset, és beléptem hozzánk. Apa, és a fiúk voltak otthon.
-Szia kincsem! Miért sírtál?-kérdezte apa, úgy téve mintha nem tudná hogy hol jártam.
-Semmiség.-mondtam szipogva.
-És hol voltál? A sulinak legalább 1 órája vége!?
-Őőőh, a La Push-ban.-válaszoltam.
Erre Emmet fintorogni kezdett.
-És milyen volt a napod?-kérdezte Jasper.
-Unalmas.-válaszoltam.
-Ugye vigyáztál magadra?-kérdezte Emmet, kétségtelenül a sebre gondolt.
-Aha, persze.-válaszoltam neki.

Éjjel zajra ébredtem, és arra hogy valami megérinti az arcomat. Nem tudtam mire vélni. Az erkélyen keresztül besütött a hold. Épp telihold volt. Az erkély előtt egy fekete árny alak állt, de amint megvilágította a fény, kirajzolódott arcának vonásai. Ő állt ott. Nem hittem a szememnek. Biztosan csak álmodom, ez nem lehet! De mégis. Ott állt, teljes életnagyságban, viszont amint felgyújtottam a lámpát már nem állt ott. Eltűnt. Csak hűlt helyét találtam, mint akkor amikor kiugrott az ablakon. Hirtelen olyan hideg lett a szobában. Csak most vettem észre, nyitva van az erkélyajtó. Lassan mentem oda, mert reménykedtem hogy esetleg ott van. Mivel nem láttam, kimentem az erkélyre, és mondhatom az éjszaka elég hideg volt. Körülnéztem, de mivel elég gyenge a szemem semmit sem láttam az égig érő fenyőfákon kívül. Biztos vagyok benne, hogy valahol ott van. Kinn.

Másnap megint suliba indultam, és már a parkolóban elkaptam Damen-t.
-Hé, azt mondtad ha kell egy váll, akkor itt a tied. Hát most kell. Szóval, csinálj valamit hogy ne legyek ilyen szomorú, mert nekem is elegem van magamból.-mondtam ki egyből. Legalább ő itt van.
-Jól van. Mit szólnál egy kis lógáshoz? Neked is jót tenne.-vigyorgott.
-Pontosabban?
-Mennyire vagy gyors?-kérdezte.
-Hát, biztos nem annyira mint te. Miért?
-Oké, akkor ezen segíthetünk. Gyere!-mondta, és az erdő felé vette az irányt. Én választás nélkül mentem utána. Mindegy volt mit csinálunk, csak az volt  a lényeg hogy ne Rajta járjon az eszem. Még visszanéztem, és láttam Lucas végig nézi hogy hova megyünk. Damen pedig csak rendíthetetlenül haladt előre.
Amikor beértünk az erdőbe, és már senki sem láthatott, Damen egy hirtelen mozdulattal a hátára kapott, és felfelé indult a hegyen. Eszembe jutott anya meséje, miszerint így mutatta meg apa is neki hogy mi valójában. Hát, elég muris dolog volt, és elég jól éreztem magam. Amikor felértünk Damen óvatosan lerakott, tekintettel rám.
-Ez valami eszméletlen volt.-nyökögtem.
-Túl gyors volt?-kérdezte vigyorogva, mert elég gyorsan vettem a levegőt.
-Nem dehogy. Csak már rég éreztem ilyet.-valltam be neki. Egy magas hegyen, jobban mondva sziklán találtuk magunkat, és valami eszméletlenül szép volt a kilátás is. Szinte olyan volt mint a La Push. És akkor jöttem rá, már nem a saját földünkön vagyunk. Átléptük a határt. De Damen nem lépheti át. Jobban mondva én sem. Hogy kerültünk ide ilyen hamar? Damen gyorsabb a kelleténél.
-Te, tudod hol vagyunk?-kérdeztem tőle.
-Igen. Valami La Push. Jelent ez valamit?-kérdezte összeráncolt homlokkal.
-Hát, ha neked az jelent valamit hogy pár percen belül itt megjelenik egy rakás farkas, akkor igen.-válaszoltam. Damen-en nem látszott a félelem jele, épp ezért lehuppant a sziklára, én pedig mellé.
-Oké. Szóval?-kérdeztem.
-Szóval?-kérdezett vissza.
-Miért nem félsz? Vagy, honnan tudod ezt a helyet?-kérdezősködtem.
-Hát ami azt illeti... Mindig ide jövök ha nyugalomra van szükségem, vagy egyszerűen csak egyedül akarok lenni. A táj mindig megnyugtat.
Damen nem tudta hogy Ő elment... Csak annyit tudott hogy megsebesültem, de azt is csak úgy mintha Irina csinálta volna. Nagy nehezen, de rászántam magam hogy kimondjam a nevét.
-Jacob elment. Valószínűleg örökre.
-Tessék? De hát miért hagyott volna itt?
Lehúztam az ingem ujját, és megmutattam neki a három heget. Láttam a képét hogy elborzad a hegek láttán. Azután sietve visszahúztam.
-Jake tette. Nem bírta elviselni... És ezért...-mondtam tagoltan, és már másodszorra mondtam ki a nevét.
-Szörnyen sajnálom. De megértem.
-Damen, te vagy a legjobb barátom. Csak te maradtál nekem.-valltam be.
Ezek a szavak hallatán megölelt, és én hagytam neki. Nagyon meghitt volt a sziklák tetején ölelkezni vele.
A nap többi részében sétáltunk, és sikerült meggyőznöm Damen-t hogy mennyünk a La Push-ból mielőtt baj lenne.

/Jacob Black/
Útközben apámék felé nagyon elgondolkoztam. Csak kullogtam, szinte húztam magam után a lábaim, mert semmi kedvem nem volt hazamenni. Nincs mit tenni. Megígértem apámnak, mennem kell. Jaj csak Nessi ne hiányozna ennyire. Nem is emlékszem, volt egyáltalán olyan a törzs történetében hogy valaki elhagyja a bevésődését? Ha tudná hogy vágyom rá, hogy megérinteném, hogy megcsókolnám, és hogy vele lennék minden egyes másodpercben. Nem tudok nem rá gondolni. Majd szétrobbanok hogy nem lehet velem. Én viszont betartom a szavam. A többiek nem is tudják milyen nehéz ez nekem. Éjjel... nem voltam elég óvatos és felébredt. Muszáj volt megérintenem. Nem bírtam ki.
Lassan odaértem a házunk elé, de senki nem volt otthon. Még apám sem. Ez szokatlan. Akkor megyünk Emilyékhez. Gondoltam magamban, és ismét elkezdtem kullogni feléjük. Nem laktak messze, így hamarabb odaértem.
Kopogás nélkül bementem, és nem volt meglepő, apám is ott volt a többiek között. Magam után becsuktam az ajtót. Tettem egy pár lépést a konyha felé, de megtorpantam. Ez egy vámpír szaga volt. És nem is akármilyen vámpíré. Nessi járhatott itt. Na persze ha nem tévesztettem össze senkivel a szagát. De nem hiszem. 1000 közül is felismerném! Úgy tettem mintha nem történt volna semmi, és tovább mentem, de sajnos a többiek, legalább is Emily kiszúrta a dolgot. Felállt az asztaltól, és felém tartott.
-Jobb ha tudod. Nessi itt járt.
-Éreztem a szagát. És miért?
-Tudni akarta mi van veled... meg azt hogy mikor jössz haza... Aggódik, akárcsak te. Jacob, ne játssz  ilyen csúnya játékot Nessivel, mert mind a ketten nagyon megjárjátok. Az nem lehet, hogy távol maradj a bevésődésedtől. Előbb vagy utóbb de következménye lesz. És azt te sem akarod...
-Bántottam. Ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak.
-Te nem láttad hogy szenved.
-Nem. És talán jobb is.
-Jól van. Látom hiába beszélek neked. Éhes vagy?
-Nem, már ettem.-hazudtam. Apám mostanában nagyon sokat aggodalmaskodik, ezért le kellett nyomnom pár falatot. Nem tudtam jól érezni magam Nessi nélkül. Ezek szerint már jól van, és iskolába is mehet. Ez az egyetlen jó hír ebben a nyomorult életben.
Ideje felfognom: Mindennek vége.

Boldog új évet!

Sziasztok! A 2010-es év szerintem elég sikeres volt, az oldal szempontjából. Viszont egyáltalán nem vagyok szomorú!!! Bye Bye 2o10 Hy Hy 2o11! Mindenkinek Sikerekben gazdag Boldog Új Évet Kívánok!!!
B.U.É.K!!! 

UI: Ma még megpróbálom elkezdeni a kövi fejlit, köszi a kommikat! A kövihez is jól esne ;) És ez a tábla a karácsonyi is volt, ha valaki azt írná hogy ugyanaz! Rövidesen január közepén Új kinézetbe öltözik a lap!
Puszi! xOxO: Ally