17.fejezet: "Ami a szívemen a számon."

Sziasztok! Csak annyi hozzáfűznivalóm lenne ehhez a fejezethez, hogy sajnálom a sok késést, én próbáltam sietni, és valószínűleg előbb is fenn lett volna, ha nincs suli! A lapon új kinézetet is láthattok, remélem nektek is épp annyira tetszik mint nekem! :) Komikat most is írjatok a fejezethez, mint eddig kértem most is elég az 5, de ne féljetek leírni a véleményeteket! (A dőlt betűsen írt mondatok gondolatok!)

/Nessi Cullen/
Reggel a parkolóban vártam hogy elkezdődjön végre az óra, és közben a múltkori óra anyagát néztem át. Mindenfelé a már megszokott arcokat láttam, kivéve egyet. Már a 4. hét kezdődött el.
Szinte minden nap folytatódott a jelenet, jobban mondva éjjeli jelenet. Apának egy szabad perce sincs, mert folyton a sikításomra kell bejöjjön. Hétvégén többször is próbáltam hívni Őt, mivel ár régebben kapott egy mobiltelefont. Szinte mind a 6 próbálkozásnál az üzenetrögzítő kapcsolt be. Ki van kapcsolva, vagy direkt nem veszi fel. Legalább a hangját hallanám! Ezen gondolkoztam, és észre se vettem, de Damen már ott volt mellettem. Kicsit meg is ijedtem tőle.
-Szia!-köszöntött.
Szia! Mi a baj? Minden oké?-kérdeztem meg aggódva, mert az arcán már messziről látszott a kétségbeesés jele.
-Semmi.-válaszolt, de szinte alig hallottam amit mond.  Alighogy válaszolt nekem, a parkoló másik felében lévő papámra támadt a pillantásom. Vajon mit keres itt? Nagy lassú léptekben elindult felénk. Amikor végre ideért, egyből kérdéseket tettem fel neki:
-Szia! Hát te? Mi járatban?
-Újabb  halálozások a suli körül.-válaszolt lassan sóhajtozva.
Én annyira megrémültem szavai hallatán, hogy alig bírtam magammal. Irina meghalt vagy nem? Az nem lehet, hogy túlélte! Hiszen láttam, ahogy meghalt. A vérnyomásom megint az egekbe szökött.
-Én... azt hittem hogy...-dadogtam Charlienak, hisz ő is pontosan tudta, hogy Irinára célzok.
-Igen, én is, de úgy látszik ennek soha nem lesz vége.-alig fejezte be a mondatot, a háta mögött megjelent apám, és Damen szorosan mögém állt, hogy nehogy összeessem.
-Renesmee! Azonnal haza kell jönnöd! Valamit sürgősen meg kell beszélnünk!
És ekkor hirtelen beugrott valami. Damen valószínűleg azért volt annyira elkenődve az előbb, mert tud valamit.
-Te tudsz valamit?-fordultam oda hozzá.
Láttam, arcán újra megjelent a kétségbeesés jele, és az is hogy kifogást keres.
-Nézd, én...-kezdte lassan, viszont már nem tudta befejezni, mert apu sürgetni kezdett.
-Nézd Nessi, a többiek várnak ránk, és még mások is!
-Hogy érted azt, hogy mások is?-kérdeztem vissza értetlenül.
-Majd meglátod!-válaszolt feszülten. Válaszára a homlokom ráncokba szaladt.
-Jössz Charlie?-kérdezte meg apa sietve.
-Nem, még van egy kis dolgom, esetleg később lehet benézek.
Nem is köszöntem el Damentől, máris rohantunk a kocsimhoz. Mialatt a kocsihoz igyekeztünk, mindenki nagy ámulattal figyelt minket. Először én sem értettem a dolgot, aztán rájöttem:
Edward, azaz apa, pont úgy néz ki mint egy tinédzser. Akárcsak egy 17 éves középiskolás fiú. Mivel a többiek inkább azt hiszik, hogy Carlisle és Esme a szüleim, fogalmuk sem volt arról hogy ki Edward. Lehet egyesek félre is értették a helyzetet. Nem lennék meglepődve. Végül is, nem nagyon érdekelt a dolog, viszont az annál inkább, hogy kik azok a "mások is".
Most először láttam apámat BMW-t vezetni, és mitnemondjak ügyesebb volt mint én.
-Elárulnád mi ilyen fontos?-törtem meg a csendet.
-Most nincs idő elmagyarázni! Mindjárt otthon vagyunk!-mordult rám.
Most már én is komolyan elgondolkoztam azon, hogy mi zaklathatta fel  aput, és hogy ki az aki még mindig ostromolja a várost?
Megérkezésünkkor apa leállította a motort, és mind a ketten gyorsan kiszálltunk.
A nappaliban nagy meglepetés fogadott. Ott volt mindenki, még anyu is, és a falka egy része, jobban mondva Sam, Embry és Paul.
-Oké! Most már elmondaná valaki miről van szó?-kérdeztem és megálltam a nappali közepén, apa pedig mögém állt.
-Szóval... az a helyzet, hogy a múlt megismétli önmagát.-tett egy hasonlatot Carlisle.
-Ezzel meg mire célzol?
-Irina halott ugyan, de hagyott maga után félnivalót.-jegyezte meg Esme.
Én kérdően néztem rá. Tulajdonképpen sehogy sem állt össze a kép. Most már komolyan féltem.
-Irina egy vámpírkóven tagja volt. Így a többi tag bosszút készül állni.-magyarázta el végre apa.
-Mi?-kérdeztem vissza meglepődve.
-A vámpírok Renesmee-t akarják?-kérdezte Emmet.
-Könnyen meglehet.-válaszolt Carlisle.
-Megnyugodhattok! Védjük a város, és Renesmee-t is! Amennyire csak tőlünk telik!-szólt közbe Sam.
-Szóval ezért vagytok itt? Egy újabb mentőakció?-háborodtam fel.
Paul halványan bólintott. Annyira felidegesítettem magam rajta. Felőlem a várost védhetik, de engem ne!
-Nem! Nem akarom! A legutóbbinak is mi lett a vége? Jake elment, én pedig életem legrosszabb időszakát kaptam ajándékba!-dühödtem föl. Én csak tényleg azt mondtam, ami már rég nyomta a szívemet, és senkinek se tudtam elmondani. Remélem nem bántottam ezzel meg a falkát, de muszáj volt kimondanom.
-Kérlek ne!-fejeztem be végül halkabb hangon.
Senki sem lepődött meg rajtam, ugyanis mind jól tudták miért mondom amit mondok. Kínos csend következett. Valószínűleg senki nem tudta hirtelen hogy mit találjon ki. Jobbnak láttam, ha felmegyek a szobámba. Semmi értelme nem volt tovább lenn maradni.
Amikor beértem nagy meglepetés fogadott. Damen ott ült az erkély belső felén, és engem várt.
-Miért nem mondtad el?-kérdeztem könnyes szemekkel, de amennyire tudtam visszatartottam a sírást.
Damen felpattant, és én elindultam felé. Mikor végre megálltam előtte, egyenesen egymás szemébe néztünk.
-Sajnálom. Én is csak ma reggel szereztem tudomást róla.
-Te tudod mit akarnak?
-Vagy inkább kit.-helyesbített, és rám nézett. Pontosan tudtam, hogy rám céloz. Éreztem ahogy elborul az arcom.
-Én ezt már nem bírom!-nyöszörögtem, és éreztem ahogy a lábam felmondja a szolgálatot, azaz összeesem.
-Hé-hé! Nessi!-mondta Damen.
Hideg kezeit rátette a derekamra, és segített felállni.
-Nem szabad elhagynod magad! Élned kell tovább az életed!
-De nem tudom! Nélküle nem!-reagáltam.
-Én azért még itt vagyok neked!-válaszolt aranyos hangján.
-Tudom, és hálás vagyok érte. De ezen még te sem tudsz segíteni.
-Valamit tudnod kell.-kezdte lassan, és végre jobban odafigyeltem rá, kikerültem kába állapotomból. -Apám nem adja fel. Irina helyett talál mást. Ha csak...-az utolsó mondatot már nem fejezte be, így rákérdeztem én.
-Ha csak?
-Én el nem viszlek neki.
-Apád meg akar ölni, vagy mit akar velem?
-Is-is.
-Lehet önként elmegyek hozzá Volterrába. Ennél az életnél bármi jobb.
-Nem szabad ezt mondanod! Még előtted az egész élet!
Damennel még órákig beszélgettem a szobámba, egész estig. Nagyon aranyos velem, nélküle még rosszabb lenne az egész.

Este az ágyamon ülve gondolkoztam. Az a legszörnyűbb mikor egyedül vagyok. Akkor senki sincs, aki elterelné a gondolataimat Róla. Aztán egyszer csak kopogtak az ajtómon.
-Gyere!-kiáltottam oda az ajtó másik felén lévő személynek. Anya lépett be rajta.
-Szia!-köszönt, és leült az ágyra. Már 4 hete nem láttam.
-Szia! Hol voltál?
-Nos, erről nem szívesen beszélnék.... de te hogy vagy?
-Szörnyen.
-Ha van valaki, aki maximálisan megért téged, az én vagyok.
-Te hogy bírtad ki?
-Egy baráttal.
-Jacob-bal.... Hogy lehetek ilyen szerencsétlen anyu?-borultam a nyakába.
-Sajnálom, hogy nem voltam veled ebben a nehéz időszakban!-sajnálkozott. Éreztem ahogy a könnyek utat törnek maguknak, és teljesen elgyengülök.
-Ami a legfontosabb, hogy ne hagyd el magad! Megígéred?
-Igen.-szipogtam neki, és letöröltem az arcomról a könnyeket.

/Jacob Black/
Utálok itthon ülni! Beleőrülök a várakozásba! Hiszen már 6 óra is elmúlt, ilyen sokáig nem tarthat. Remélem Nessi beleegyezik a további védelmezésbe. A lábam fel-le pattogott a talajon, biztos idegesítő lehettem, ugyanis Emily rám szólt:
-Jake, fejezd be!
Alighogy befejezte a mondatot nyílt az ajtó, és Samék léptek be rajta.
-Mi tartott ilyen sokáig?-támadtam le őket.
-Kicsit sokáig tartott a beszélgetés Cullenékkel, és mégsem sikerült közös nevezőre jutni.-mondta Sam és odalépett Emilyhez.
-Ezt meg hogy érted?-kérdeztem nyugtalanul.
-Nessi nem fogadta el a további védelmezést. Érthető okokból...
-Mi? De ugye nem fogjuk azt tenni amit mond? Hiszen veszélyben van! És nem tudja megvédeni magát!-dühödtem föl.
-Akkor mégis mit csináljunk?
-Titokban kicsit nehéz lesz!-jegyezte meg Paul.
-Nem muszáj segíteni  ha nem akartok! Magam is elboldogulok.-jelentettem ki.
-5 vámpír ellen 1 farkas? Ugyan Jake! -mondta Embry.
-Segítünk! -jelentette ki Sam. -Nem csak Nessi van veszélyben, hanem az egész város.
-Jobb lenne, ha máris indulnánk. -javasolta Seth.
-Igazad van. -helyeseltem.
Az erdőben jártunk, mindenfelé voltunk. Sajnos engem Leah-vel és Seth-el osztottak be, és ezt nem Seth miatt mondtam. Az erdő nyugati felén jártunk, amikor Leah elkezdett kicsit hangosan gondolkozni. Farkasalakban még jobban lehetett hallani  a gondolatait.
- Nem hiszem el, hogy még mindig egy vámpír miatt futkosunk! 
-Befognád Leah? Nem tudok figyelni! -szólt rá Seth. 
-Jólvanna! -vágott vissza.
-Kösz Seth! Pont ezt akartam mondani! -köszöntem meg neki hogy leállította a nővérét.

/Nessi Cullen/
Nem tudok aludni, és ez egyre rosszabb lesz. Inkább felöltözök és járok egyet az erdőben. Felvettem egy fekete nadrágot, egy fekete-fehér kockás inget, és a szokásos tornacsukámat. Mivel elég közel volt az egyik fa az erkélyemhez, megkíséreltem lemászni rajta. Lassan haladtam a hosszú, és magas fán, közben pedig azért imádkoztam, hogy le ne essek. Egyre jobban közeledtem a talajhoz, és bár nem volt nagy mászótudományom mégis megbirkóztam vele valahogy. Amint leértem leporoltam magam, és a kezemet is, majd útnak indultam. Mivel szinte teljesen feketében voltam, alig látszódtam ki a fák sötét árnyéka közül. Dolgomat megkönnyítette a hold fénye, így még láttam is valamit. Ahogy haladtam egyre beljebb az erdőben, annál inkább sötétedett. Már a fenyőfák között is alig jutott keresztül a fény. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy megreccsen egy faág. Teljesen lefagytam az ijedségtől. Több elképzelésem is volt arról, hogy ki lehet az, így vártam hogy az események kezdetét vegyék. Hirtelen valaki az egyik fáról leugrott a földre. Nem tudtam hogy ki, csak annyit hallottam hogy mögöttem van. Egyszer csak megérintette a vállamat, jobban mondva megfogta. Érintése hideg volt, és komolyan megijedtem hogy ki lehet az. Erőt vettem magamon, és megfordultam.
-Damen! Jézusom! A frászt hoztad rám! -mondtam megkönnyebbülve.
-Mégis mit keresel itt? -kérdezte és nagyon úgy hallatta a hangját, mintha  féltene.
-Hát én csak... gondoltam járok egyet. Kellett a levegő. -válaszoltam egy kis gondolkozás után.
-Ha máskor levegőre van szükséged állj ki az erkélyre.
-Majd észben tartom. És te mit csinálsz ilyenkor itt kinn?
-Épp a kóvent figyelem hátha... -kérdően néztem rá, így folytatni kényszerült a mondatot.
-Hátha erre jár egy és sikerül kiiktatnom.
-Legalább már tudom mit csinálsz éjjel. -zavartan körülnéztem.
-Ugye apádék nem tudják hogy kinn vagy?
Megráztam a fejem.
-Talán... -kezdte mondatot, de félbe kellett hagyja, mert zajt hallottunk a fák mögül. Mind a ketten hirtelen hátranéztünk, és csak sötét alakokat láttunk.
-Talán jobb lenne ha most hazamennél. -nyögte ki végre.
-Mi? Nem hagylak itt. -ellenkeztem. Ha már én megyek, ő is jöjjön. És még az sem volt 1000% hogy egyáltalán visszatalálok. Az árnyak megint mozogni kezdtek.
-Komolyan Nessi, kérlek menny! -szólt aggódó hangon.
Nem volt idő már megszólalni, tisztán látszott, hogy kikkel állunk szemben. 3 vámpír. Én elkezdtem hátrálni, mert szokásos  módon féltem. Féltem, mint mindig most sem volt alaptalan. Damen egyből nekiugrott, kettőt le is foglalt, de az az egy felém közeledett. Egy pár pillanatig csak szemkontaktust tartott velem, aztán hirtelen támadott. Letepert a földre, én pedig próbáltam ellenkezni. A szemem sarkából láttam, Damen se bírja már túl sokáig. Ekkor halk morgás hallatszott, a következő pillanatban pedig már három felegyenesedett farkast láttam. És nem is akárkit. Első látásra fogadni mertem volna rá, Seth, Leah, és Jake alkotott hármas csapatot. Biztos voltam benne, hogy az első barna bundájú farkas Jake. Jacob nekiugrott a velem civakodó vámpírnak, így én simán megúsztam a dolgot. Seth és Leah meg Damennek segített. Mindenki harcol, csak én nem. Minek vagyok én vámpír egyáltalán? A többiek egészen eltávolodtak tőlünk a nagy dulakodásban. Azt se tudtam hova kapjak idegességemben. Jake és a másik vámpír még mindig ugyanott verekedtek ahol eddig.  A szívem ki akart ugrani a helyéről, hogy újra láthatom őt. Ha bár farkas alakban van, mégis itt van. Úgy szeretném látni, emberként! Jacob úgy döntött véget vet a dulakodásnak, ezért egy határozott mozdulattal végzett ellenfelével. Nem a legszebb látvány volt. Azután Damen felé vette az irányt mintha bosszút érezne iránta. Komolyan megijedtem. Valamit tennem kellett, különben itt a helyben szétszedik egymást! Pár másodperc habozás után azt tettem, ami először bevillant az agyamba. Jake vészesen közeledett Damen felé, jobban mondva futott. Gyorsan közéjük vágtam, és a kezem Jake feje felé tartottam, mintha "Stop"-ot mutattam volna. Egyenesen kettőjük között álltam, és Jake szemébe néztem. Megint neki akart indulni Damennek. Annyi mevetés volt a szemébe Damen iránt, hogyha nem álltam volna oda kettőjük közé, meg is öli. A szívem összeszorult, hogy ezt kell mondanom neki, de nem volt más lehetőség.
-Nem! Őt nem bánthatod!
Jake szeme lassan megtelt könnyekkel.
-Jake, kérlek... -suttogtam neki, de se szó, se beszéd elfutott.
-Jake! -kiáltottam utána de mindhiába. Már megint csak hűlt helyét láttam. Utána akartam menni, de Damen visszafogott. A könnyek zuhatagként törtek ki a szememből, és leroskadtam a földre.Kezeimmel eltakartam az arcomat, és hangosan bőgtem. Damen ugyanígy mellém ült a földre, és vigasztalt. Jól esett hogy ő ott van nekem, és vigasztal ha kell. Kicsit úgy éreztem mintha kihasználnám őt, és még ez is rátett egy lapáttal. Nagyon hosszú volt ez a nap, és fáradalmas. Végre újra láthattam Jaket, habár farkasalakban mégsem volt ugyanaz.
Másnap nem volt kedvem suliba menni, így Carlisle igazolt egy napot. Egész nap a szobámba ültem, és próbáltam rávenni magam arra, hogy írjak Jakenek egy levelet. Végül sikerült.
 Jacob!
A dolgok kezdenek nagyon megváltozni. Már nem vagy velem... és kezdek végleg elveszni. Jake! Én ezt már nem bírom, és tudom hogy te sem! A tegnap éjjel... kicsit zavaros volt számomra. Azt hiszem neked ez teljesen másképp jött le, mint nekem. Kérlek Jake, én nem haragszom rád! És senkit sem érdekel az a kis karcolás! Kérlek gyere vissza!
Örökre szeretni foglak! 
a TE NESSID.
Sikerült Charlien és Billyn keresztül eljuttatni a levelet Neki... Azt még máig se tudom, hogy elolvasta -e vagy sem.