2010. október 10., vasárnap

9.fejezet: Rémálom.

Egy erdőben álltam, jobban mondva egy tisztáson.  A semmi kellős közepén. Jacob-ot sem láttam sehol. A fű ki volt száradva, és én megrémülten néztem körül. Egy árnyat pillantottam meg a fák között.-Van ott valaki? kérdeztem az meglapuló árnytól. Semmi válasz nem érkezett. Az árny megmozdult és az erdő másik felébe futott. Szélsebesen, és szőke haja pedig már nem volt árnyékban. Innen rögtön tudtam hogy vámpír, és hogy ki is ő valójában. Még jobban megrémültem, és futásnak eredtem, be az erdőbe. Futottam ahogy csak a lábam bírta, és egyáltalán nem voltam vámpír. Ember voltam, átlagos sebességgel, és nagyon ügyetlen. Pár méterre a tisztásról, megbotlottam egy kőben és elestem. Amilyen ügyetlen voltam, jól felhorzsoltam a térdem. A vér lassan kibuggyant a pirosan égő sebből, és "Irina" elsuhant mellettem, én pedig ismét felálltam és futásnak eredtem. Irina elém vágott, és mélyen a szemembe nézett. -Közeledem.- mondta. Mindez nagyon valósnak tűnt, mégsem volt az. Sikítozva ébredtem álmomból. Amikor kinyitottam a szemem, megkönnyebbülve pillantottam meg Jacob-ot. Habozva vettem a levegőt, szinte kapkodtam utána. Jake pedig egyre csak csitítgatott, hogy nincs semmi baj, csak egy álom volt. Én pedig a nyakába borultam. Ő szorosan ölelt.
-Úgy féltem.
-Semmi baj, csak egy rossz álom volt.
Így ültünk az ágyon egy pár percig, és én meg is nyugodtam. A szívem szívverése lassan a helyére állt, és újból biztonságban éreztem magam Jake karjaiban. Újból érezhettem a teste melegét, és ez mindennél nagyobb nyugalmat jelentett számomra, mint bármi más. Aztán elhúzódtam tőle, ő pedig rögtön megkérdezte:
-Mi az, ami ennyire felzaklatott?
-Irinát láttam álmomban, olyan valós volt. Azt mondta "KÖZELEDEM!" És ezek a szavak után ébredtem fel. Egy tisztáson történt mindez.-válaszoltam neki, gyorsan és egyszerűen.
Miközben ezek a szavak elhagyták a számat, eszembe jutott Alice látomása, amiről azt hittem hogy téves volt. Igazából nem szóltam róla senkinek hogy látott valamit, mert elmúlt este és nem voltam az erdőben. Ezek  szerint Alice az álmomat látta. -Ez egy jel lehetett.-gondoltam magamban, Jake közben pedig meglepett arccal  figyelt engem.
-Alice látomása.-nyögtem ki.
-Milyen látomás?-kérdezte.
-Nem akartam szólni neked, mert nem láttam értelmét. Alice azt látta, hogy egy erdőben leszek, Irinával, szerintem egy darabot láthatott az álmomból.
-Ez egész biztos?
-Teljesen.
-Mindegy! Hagyjuk ezt a témát, már a hideg is kiráz ettől a vámpírtól.-kérleltem Jake-et.
Aztán elgondolkodtam. Vajon miért volt tegnap olyan hűvös velem Leah? Miért neheztel rám folyton, még akkor is ha nem tettem neki semmi rosszat, vagy csak én nem tudok róla. Ilyenkor mindig eszembe jut egy régi kiskutya, akit Foltosnak hívtak. Nagyon agresszív volt, így született, szegény nem tehetett róla. Amikor játszani próbáltam vele, mindig meg akart harapni minden ok nélkül. Ilyenkor apa mindig futott, hogy ne történjen semmi komolyabb gond. Aztán a kutyát elvitték tőlem, ennek ellenére én szerettem őt. Jake gondolom észrevette merengő arcomat, ezért rákérdezett: -Min gondolkodsz? Talán ismét Irina?
-Nem, tegnap elfelejtettem megkérdezni valamit tőled. Miért néz rám úgy Leah mindig mikor veled vagyok, mintha meg akarna ölni, vagy haragudna rám?
-Ezt már rég el akartam mondani neked.-miközben ezek a szavak elhagyták a száját, megkomolyodott, és sokkal ridegebb lett az arca, mint mikor elmondtam neki az álmom.
-Szóval. Leah, miután nem jött be Sam-nek, úgy gondolta hogy én leszek az aki boldoggá fogja tenni.-kezdett bele.
-Úgy érted, hogy arra számított hogy ő lesz a bevésődésed?-vágtam közbe.
-Pontosan. Azért öleltelek olyan szorosan tegnap, mert félek hogy rád támad. Akár meg is ölhet.-folytatta.
-Szerinted képes lenne rá?-kérdeztem.
-Egy farkas bármire képes, főleg akkor ha dühös. Akkor valami más vezérel minket.-válaszolt.
-Ezt most úgy mondod, mintha már ismernéd ezt az érzést.-mondtam neki.
-Egyszer...-csuklott el a hangja.
-Egyszer..?-kérdeztem vissza.
-Áh, nem fontos.-mondta.
-Én tudni akarom.-kérleltem, aztán pár pillanatig még hallgatott.
-Amikor meg akartalak ölni, amiatt hogy átváltozott Bella. Az volt a szerencse, hogy visszaváltoztam mielőtt bejöttem hozzátok.-válaszolt végre.
-Te szereted ezt az életet?-kérdeztem tőle.
-Sőt, utálom ezt az egészet. Te akarnál egy olyan életet, amelyet nem te választasz magadnak? Titkolnod kell az egész világ előtt, senkinek sem beszélhetsz róla?-tört ki.
-Jake, ez amit most mind elmondtál, az én életem.-válaszoltam neki.
-Igen, de te mégsem változol át egy szörnyeteggé...-mondta.
-Tulajdonképpen, én az vagyok.-mondtam.
-Nem, én nem úgy értettem. Ne vedd magadra.-mondta Jake.
-Miért utálod ezt az egészet?-kérdeztem.
-Nem tudom, egyszerűen nem szeretem.-válaszolt.
-Akkor engem sem ismertél volna meg.-mondtam neki.
-Hm.-sóhajtott.
-Talán.-szólalt meg újra.
-Utolsó nap.-mondtam sóhajtva.
-Tök unalmas lesz újra, meg újra végigülni az órákat.-mondta.
-Lehet még nekem is az lesz, mégsem tanultam még semmit.-válaszoltam.
-Szerinted veszélyben vagyok? Mármint Leah-től.-kérdeztem rá.
-Hát, a gondolataiból kivéve igen, de nem hiszem hogy megkísérelné a támadást. Akkor velem, és az egész Cullen Klan-al gyűlik meg a baja. És ez a legfőbb ok ami visszatartja ettől.-válaszolt.
-Szóval, akkor most már nem csak Irina az egyetlen akitől paráznom kell...!?-kérdeztem ismét.
-Soha nem tudhatod, még így is veszélyben vagy! Miattam!-válaszolt.
-Te soha nem bántanál!-mondtam neki.
Nem reagált szavakkal, inkább közelebb húzott magához, és szorosan ölelt magához. Aztán sóhajtott egyet.
-Nem akartam szólni, de Emily már 2x is telefonált, akar egy kis összejövetelt a szülinapodra.-mondta.
-De már nincs szülinapom. Ezzel vége ennek a korszaknak!-mondtam.
-Ha nem akarod megbántani Emily-t és a többieket, akkor eljössz.-mondta.
-Oké. Meggyőztél. De most utoljára!-egyeztem bele.
Jake ismét egy nagyot sóhajtott.
-Mi az?-kérdeztem.
-Mennem kell. A falka.....-válaszolt.
-Oké, de egyet még mondj el. Sam mérges volt hogy itt maradtál éjszakára?-reagáltam.
-Elnézte. Szülinapod van. És amúgy sem hagytalak volna itt. Az éjszaka különösen veszélyes lehet. Mindíg halált szül, általában a vám..-akadt el a szava.
-Miattunk.-válaszoltam.
-De most sajnos muszáj itt hagyjalak, igaz nem szívesen az álmod miatt!-mondta.
Sóhajtottam. Ő erre megcsókolt, és azzal fel is állt az ágyról.
-Szia.-köszönt el.
-Szia.
Azzal kiugrott az ablakon. Én sietve odafutottam az ablakhoz, nehogy valami baja essen, és szerencsére nem is történt semmi baj. Ismét  felöltöztem és rendbe szedtem magam kicsit, és a tükörben egy alakot láttam meg. Először  nem ismertem fel, aztán rájöttem hogy ki lehet az, az a fehér bőrű, szőke hajú,  első látásra kemény testű alak. Az az alak akit a tükörben láttam Irina volt. Gyorsan megfordultam és ijedt arccal néztem rá, aztán összeszedtem minden erőmet, és megszólaltam: -Irina?
-Nocsak, nocsak, már ennyire ismersz?-kérdezett vissza gúnyosan.
Én erre nem feleltem ő pedig elkezdett körülöttem körbe, körbe járkálni.
-Te lennél az a híres Renesmee Cullen, Edward lánya. Kíváncsi voltam túlélted-e, a múltkori támadást. De látom kutyabajod. Apropó kutya, úgy hallom összeszűrted a levet, egy kutyával. Ez igaz?-mondta hosszan, én pedig közben el sem hittem, hogy itt áll, azt hittem még mindig álmodom. Egy hang sem jött ki a számon, ezért tovább beszélt:
-Az előbb is láttam, amint kiugrik az ablakodból. Persze csak messziről, mert kiszagolt volna. Ezek szerint együtt töltöttétek az éjszakát is, nemde? Látom nem akarsz válaszolni nekem, annyira meg vagy szeppenve. Nem harapok, vagyis jobb esetben nem.-vigyorodott el.
-Mi a szándéka velem? Miért van itt Forks-ban?-kérdeztem, válasz nélkül.
-Az had legyen az én titkom.-válaszolt.
Aztán az ajtóra nézett, és kiugrott az ablakon. Én pedig még mindig le voltam fagyva. Az ajtó nyílt, én pedig megfordultam, apát pillantottam meg az ajtóban. A nyakába borultam, és nyöszörögni kezdtem neki: -Itt volt!!
-De hát kicsoda?-kérdezett apa értetlenül.
-Irina...
-Mi? De... de hát hogyan? Igen... most már érzem.. Gyere.-mondta, és kézen fogott, azzal lementünk a nappaliba. Mindenki ott volt,: Rosalie, Emmet, Jasper, Alice, Carlisle, Esme, és anya.
-Mi a baj?-kérdezte Jasper.
-Irina Renesmee-nél járt.-válaszolt apa.
-De nem csak ez a baj, megálmodtam hogy egy erdőben vagyok, és Irina üldöz. Aztán azt mondja: "KÖZELEDEM"-bővítettem ki apát.
-A látomásom.-mondta Alice.
-Igen.-válaszoltam.-Az álmomból láthattál egy kis darabkát.
-És, pontosan mit mondott neked?-kérdezte Rosalie nyugtalanul.
-Hát, tulajdonképpen nem sok mindent. Megkérdeztem hogy mi a szándéka velem, ő pedig azt mondta: ˇAz egyenlőre legyen az én titkom"-válaszoltam.
-Hogy nem vettük észre?-kérdezte Esme.
-Csak most érkeztünk, nem érezhettük egyből a szagot.-válaszolt anya.
-Az a szerencse hogy Edward felment Nessi-hez, különben, akármi történhetett volna.-jegyezte meg Jasper.
-És Jacob?-kérdezte Carlisle.
-Ő elment, a falka hívta, valószínűleg azért, mert feltűnt  Irina. Nem lehet folyton velem.-válaszoltam neki.
-És ő hogy nem érezte a szagát?-kérdezte apa.
-Messzebb volt a háztól, így nem érezhette közvetlen, és sietett a falkához.-válaszoltam.
-Ez így nem mehet tovább, holnap Nessi-nek iskolában lenne a helye. De így még oda is félek elengedni.-mondta apa.
-Ott lesz Jake.-reagált Rosalie.
Ezt a választ pont tőle nem vártam, így meg is lepődtem. Ezek szerint elkezdtek bízni Jacob-ban. Apám összeráncolta a homlokát, gondolom olvasott a gondolataimban.
-Menj föl a szobádba Nessi, majd mi megbeszéljük.-javasolta apa.
Én engedelmeskedtem neki, és felszaladtam a szobámba a lépcsőn keresztül. Amint felérkeztem a szobámba felhívtam Jacob-ot, nem bírtam tovább. Megkerestem a nevét, aztán megnyomtam a zöld gombot. Remélem otthon lesznek, mert Jacob-nak nincs saját mobiltelefonja.
-Háló?-szólt bele Billy.
-Jó napot, Renesmee vagyok, Jacob otthon van?
-Épp, ebben a pillanatban értek ide. Egy perc és jön a telefonhoz.
-Várok.
-Szia kicsim, mond.-szólt bele Jake.
-El tudnál jönni értem? Nem bírok tovább itt maradni.
-De... miért?
-Azt majd elmondom.
-Jól van, máris indulok.
-Oké, szia.
-Szia.
Azzal letette, és én is. Valószínűleg gyalog jön, most hogy megvan a kocsim, inkább azzal megyünk. Nagyon ideges voltam, mert tudtam hiába vannak lenn apuék a nappaliban, Irina ismét megkísérelné azt hogy eljöjjön hozzám.Ettől a gondolattól már a hideg is kirázott. -Siess már Jake!!!-gondoltam magamban, és fel, le járkáltam a szobámban. Eltelt vagy 20 perc, majd Jake és apa lépett be a szobába.
-Sziasztok!-köszöntem megkönnyebbülve.
-Szia!-köszöntek egyszerre.
-Na, mire jutottatok?-kérdeztem.
-Úgy döntöttünk, hogy holnap Jacob-éktól mész suliba, tehát ott alszol.
-Tényleg? Ez tök szuper.-mondtam, és Jake-nek közben vigyorra nyílt a szája.
-Hol lehetnél nagyobb biztonságban, mint egy rakat farkas között?-kérdezte Jake.
Én válasz nélkül, elmosolyodtam, amire apa ismét csak ráncolta a homlokát. Aztán hirtelen apa előrelépett, Jake pedig hátrébb, és szinte suttogva mondta nekem apa:
-Tudod, hogy nem szívesen engedlek el téged oda, de a te érdekedben, mindannyian beleegyeztünk.
-Értem, nyugi apa, no para, nem lesz gond.-nyugtattam meg őt. Közben Jake ismét mosolygott egyet.
-Akkor most pakolj össze, és indulhattok is.-javasolta apa.
-Aha.-mondtam, és azzal kiment a szobából apa.
Jake közelebb jött hozzám, majd mind a ketten lehuppantunk az ágyra. Egész közel volt már.
-Tudod, hogyha éreztem volna hogy itt van, nem hagytalak volna egyedül.
-Tudom, és semmi gond, elvégre itt vagyok vagy nem? Az igaz hogy totál megrémített, először reggel aztán  meg, nemsokkal az után hogy elmentél. Jake nem akarom hogy ez így menjen tovább. Tud a kapcsolatunkról. Tudja, hogy együtt töltöttük az éjszakát (de nem olyan értelemben). Ez nem a legjobb számunkra.
-Hajj...-sóhajtott.-Bárcsak itt lehettem volna.
-Ne rágódj ezen.
-Egyébként, volt valami az erdőben?
-Nem, semmi. Furcsálltuk is, hogy nem találtunk semmit. Sam-ék már tudnak arról hogy nálad járt, és este ismét kimennek.
-Te nem mész ugye?
-Nem, nem szeretnék.
-Oké.-válaszoltam neki, és alig fejeztem be a szót, máris megcsókolt. A csók finom volt, és édes, pont mint amilyen maga Jake. De sajnos minden csóknak van vége, ahogyan ennek is. Mind a ketten vettünk egy nagy levegőt, és én javasoltam hogy el kellene kezdjünk pakolni. El kell vinnem a sulira való cuccomat is, ami többek között az üres hátizsák volt, és a tolltartóm. A könyveket holnap kapjuk meg, ahogyan azt apa is mondta. Beraktam az aznapi ruhámat, és a szükséges holmikat is. Aztán elindultunk lefelé a lépcsőn. Amikor leértünk ismét ott volt a nappaliba mindenki.
-Hát, akkor mi indulnánk is.
-Jól elszaladt az idő, esteledik, ne maradjatok sokáig kinn.-javasolta apa.
-Vigyázok rá.-mondta Jake.
-Ja, mint a múltkor?-kérdezte Rosalie.
Jake nem válaszolt, csak nézett lefelé, maga elé.
-Akkor sziasztok!-köszöntem el, és megöleltem aput, és anyut, a többieknek meg intettem egyet. Rosalie elég bunkó volt Jake-el, szóval ez már egy rossz pont volt nálam. Szerintem ő volt az egyetlen személy, aki ellene volt annak hogy Jake-el legyek még ma is. Miért kell az utolsó napom egy Rémálom legyen? Kérdezgettem magamban egyfolytában.
-Te vezetsz, vagy én?-kérdezte Jake a kocsim mellett.
-Te.-válaszoltam egyértelműen.
Jake ismét nem válaszolt. Én bedobtam a cuccom a hátsó ülésre, és behuppantam előre Jake mellé. A lábamat felraktam az ülésre, és az arcomat pedig mélyen a tenyerembe hajtottam, aztán mintha szántanám a hajam, felborzoltam.
-Mi a baj?-kérdezte Jake, miközben elindította a motort.
-Semmi, csak, Irina, és az álom. Teljesen valós volt....
Jake megint nem válaszolt, csak sóhajtott egyet, elindultunk a kocsival. Mivel fehér volt, még alkonyatkor is jól lehetett látni hogy hol haladunk. Én gondolkodóan lestem kifelé az ablakon még mindig abban a pozícióban mint eddig, a lábam az ülésen és a kezem a térdemen. Amint haladtunk az uton, egyszeriben megláttam Irinát. Az út szélén ácsorgott, valószínűleg tudta hogy jövünk. Szőke fürtjei csak úgy világítottak a sötétben, fehér bőrével együtt.
-Jake ÁLLJ! -kiáltottam el magam.
-Mi de.. de hát miért?
Kiszálltunk a kocsiból, de Irina sehol sem volt.
-Jake én láttam...
-Irinát?
Nem válaszoltam csak néztem rá.
-Igen, igazad lehet, érzem még a szagát.
-Kérlek, mennyünk innen!-javasoltam neki, és a könnyek előszöktek a szemembe.
-Héj, Nessi, gyere ide.-kérlelt, és kitárta a karját. Én engedelmeskedtem neki, és a karjában könnyeztem tovább. Így álltunk az út közepén pár másodpercig, aztán letöröltem a könnyeket a pulcsimmal, és visszaszálltunk a kocsiba.
-Túlságosan is felzaklatott Irina...-jegyezte meg Jake.
Már nem volt messze a La Push, szóval hamar odaértünk hozzájuk. Kiszálltunk a kocsiból, és már egészen meg voltam nyugodva. Amikor beértünk, ismét ott ült mindenki, mint legutoljára, és Emily egy kisebb vacsorával várt minket. Ami furcsa volt nekem hogy részt vett a dologban Leah is, és mindenki a falkából. Emily egyből felállt, és látta rajtam hogy nagyon megviselt a dolog, ezért megölelt.
-Nagyon megharagudnátok, ha most elhalasztanánk a vacsit, és inkább lefeküdnénk?-kérdezte Jake.
-Persze, akkor majd holnap suli után.-mondta Emily. Sam intett a fejével Jacob-nak, mintha beszélni akarna vele. Jake odament hozzá, és nem halkan, de nem is hangosan beszélgettek:
-Szóval, azt szeretném ha itt maradnál Nessi-vel. Tudom Edward is ezt szeretné, és látom Nessi milyen rosszul néz ki. Most szüksége van rád.-mondta Sam.
Jake bólintott, és felém igyekezett. Én Leah arcát kémleltem. Ismét megfagyott a pillantása, és az arca dühbe gurult. Jake átfogta a derekam, és bementünk a szobájába. Jake, pedig hozta a cuccom. Habozás nélkül lerogytunk az ágyra, és én a mellén pihentem. Álomba merültem, Jake pedig szorosan fogott, mintha soha nem akarna többé elengedni. Ez volt a napnak a legszebb pontja. A mai napból azt a következtetést volntam le: AZ ÉLET EGY RÉMÁLOM!

2 megjegyzés:

demon írta...

szia ez nagyon klasz szegény nessi
gratulálok puszi

Névtelen írta...

Halihó!!
Nekem nagyon bejött! Jake tök ari ^^ Olyan kis védelmező meg minden.