2 rész.:Moonlight-Holdfény: 1.fejezet: Minden jó, ha a vége... ?

Sok-sok kommentet :)


/Nessi Cullen/

Már két hete annak, hogy Jacob megkérte a kezem. Már hozzászoktam a házasság gondolatához, habár még mindig a kezemben van a döntés. Fogalmam sem volt róla, meddig akarom húzni a dolgot, viszont az agyamban az járt, hogy minél tovább húzzam el. Nagyon féltem a választól. Sok mindent átmérlegeltem, és sehogy sem jutottam egyről a kettőre. A sulis napok is egyre csak teltek. Örültem, hogy Adam és Laura egymásra találtak, mert így nem csak mi voltunk egy pár Jacob-al. Jacob egyáltalán nem sürgetett a válasszal, sőt, nem is kérdezett róla, azóta hogy megkérdezte szóba se hozta. Kicsit meg is voltam lepődve, de meg is értettem őt.  Aznap, amikor megkérte a kezem, tudatta velem, hogy mindennél jobban magáénak szeretett volna tudni, és senki másénak. És nem is vártam el, hogy ez másképp legyen. Mert mind a ketten ugyanazt akartuk. Voltak nehézségek, mind például Irina számtalan támadása, és feltűnése, vagy Damen... Őt nem nevezném nehézségnek, de nem is volt könnyű vele. Emlékszem, amikor annyira veszekedtünk az erdőben, hogy tőlünk zengett minden. Én pedig tökre kiborultam.... Így visszagondolva rájuk, nem is olyan rossz emlékek.... Megint hétvége volt... Mint általában ez a két nap volt a kedvencem a hétből. Jake most a La Push-ban volt. Már megbeszéltük, hogy mikor találkozunk, de addig gondoltam otthon töltök egy kis időt. Esme meg közben átadta az információt Carlisle-nak. Vicces, de bármelyik pillanatban megtudhatja apa bármelyikünk gondolataiból, hogy mi is a helyzet. Erre fel kellett készülnöm. Csakhogy 2 hét elteltével, emiatt nem igazán aggódtam.
Lefelé a lépcsőn, kicsit megtorpantam. Apu és a többiek a konyhában vártak. Sajnos most követtem el a legrosszabb hibát. Az eljegyzésre gondoltam, és ezt valószínűleg apu is hallotta. Arcán enyhe düh látszott, és ez megijesztett. Lassítva leértem a lépcsőn.
-Halihó!-köszöntem óvatosan.
-Nincs valami mondanivalód számunkra?-förmedt rám apu.
-Nem. Nincs.-próbáltam elhallgatni a dolgokat, hátha megúszom. Pedig pontosan tudtam, nem fogom megúszni.
-Tényleg? És akkor, az talán semmi, hogy Jacob megkérte a kezed?!-kérdezte dühösen megint. Először a többiek sem értették szándékát, már akik. Esme, és Carlisle értette, a többiek nem. De onnantól, hogy apu kimondta, minden világos volt mindenkinek. Ijedtemben azt se tudtam hova kapjak. Az összes vér kifutott az arcomból, és elvörösödtem mint egy rák.
-Nem akartam elmondani! Hiszen még semmit sem feleltem!-védekeztem.
-És ez pontosan mikor történt?-kérdezte ismét. Hangja még mindig dühvel teli volt.
-2 hete.-vágtam rá.
-Aha. És ki tudta még rajtad kívül? Mert feltételezem, nem voltál egyedül, igaz?
Lesütöttem a szemem, és úgy mondtam ki.
-Esme és Carlisle.
A nevek hallatán mindenki meglepetten meredt rájuk, és én pedig sajnálkozó pillantást vetettem rájuk.
-Nem engedem, hogy hozzámenj! Soha! Érted?!-kiabált rám.
Annyira megijesztett, hogy felszaladtam a lépcsőn. Olyan gyorsan, amennyire csak tudtam. Közben akaratlanul is könnyek szöktek a szemembe, és bármennyire is próbáltam őket visszatartani, nem sikerült. Leroskadtam a földre, és a fejemet az ágyra hajtva sírni kezdtem. Kezeimmel eltakartam az arcom. Teljesen betemettem az arcom az ágy takarójába. Azt tudtam, hogy apu ki nem állhatja Jacob-ot, de hogy ennyire? Ezt nem hiszem el! Már másodszorra csalódtam apámban. De nem fogom hagyni magam! Az lesz, amit én és Jake szeretnénk. Csak sírtam, ameddig valaki megérintette hideg kezével a vállamat. Sírástól duzzadó szemeimmel néztem fel rá. Alice boldog arca nézett vissza rám.
-Na, ne sírj már! Tudod milyen Edward...-vigasztalt.
Nem feleltem neki. Lassan felültem az ágyra mellé.
-Majd lenyugszik! Csak az apai szeretet beszél belőle.-nyugtatott ismét.
-Nem értem miért olyan nagy baj... ha már egyszer úgyis mindig Jacob-al vagyok...-feleltem, de válaszom inkább nyöszörgésnek hallatszott.
-Figyelj! Ha igent akarsz mondani, akkor mondj! Apád csak félt! Ami valamilyen szinten érthető is... egy vérfarkas nem a legjobb választás... De ha te is ezt akarod, akkor...
-Igen, tudom. De... ez most olyan nehéz! És... gondolom megérted te is miért nem mondtam el neked...
-Nem, ezt az egyet nem értem....-ráncolta a homlokát.
-Gondolom, meg akarnád rendezni az egészet, és nem akartál volna azzal foglalkozni, hogy milyen bajom van...
-Nem! Ez nem igaz!-mondta mosolyogva.
-Nem... és most, ha igent mondok, akkor meg akarnád szervezni?-kérdeztem szipogva.
-Háááát.-mondta hosszan.-Ha igazán szeretsz, akkor megszervezhetem én?-mondta ki sunnyogva.
-Látod? Tudtam! Még csak nem is feleltem semmit, de neked már ezen jár az eszed!
-Oké-oké!-emelte fel a kezeit.-Akkor megvárom, ameddig igent mondasz! Mert úgyis igent mondasz...
-Ne vegyél mérget rá!
Egészen megnyugodtam Alice-től. Nem tudom miért. Alice elmosolyodott, aztán olyan gyorsan eltűnt, hogy nem is láttam, mikor kiment. Én tovább ültem az ágyamon. Még ha apu csak a féltés miatt beszél így velem, akkor is szerintem eltúlozta! Azért, ez még nem a világvége! Most már elég! Komolyan döntenem kell. Eddig mindig csak halasztgattam, most viszont elkezdtem gondolkodni rajta. Mi változna, ha hozzámennék Jacob-hoz? Szinte semmi, csak pár dolog.
Először is ott van a suli... Ha hozzámennék Jake-hez, akkor vagy otthagynám, vagy eltűrném, hogy mindenki ezen csámcsogjon... Azt hiszem az első alternatíva jobban tetszik! Aztán ott vannak a barátaim... Laura, Nicole, Adam és Lucas. Mi lesz velük? Vagy mit mondjak nekik? Egyáltalán meghívjam őket? ezekre a kérdésekre egyenlőre nem találok választ... A többiektől egyáltalán nem félek... Szinte semmi sem változna a sulin kívül. Ezeken a kérdéseken elidőztem egy pár óráig, de sehogy sem jutottam dűlőre.
Aztán megint látogatóm jött. Pontosabban apu.
-Ő-hirtelen zavarba jött, ahogy ránéztem.-beszélhetnénk?
-Persze, gyere csak.
Leült mellém az ágyra.
-Sajnálom! De.. tudod milyen nehéz ez nekem?
-Mi olyan nehéz?
-Ő egy vérfarkas kicsim!
-Tudom! De azelőtt ítélkeztél, még mielőtt tudnád, hogy mit felelek!
-Úgyis igent mondasz! Látszik a szemedben!
-Miért vagytok ennyire biztosak benne?
-Nessi! Szereted Jacob-ot! Akkor miért mondanál nemet?
-Ha igent mondanék, akkor mi változna?
-Semmi.
-Apu, már felnőttem.... és.. csak el tudom dönteni, hogy mi a jó nekem, és mi nem.
-Tudom! Én csak... nem tudom! Féltelek!
-De nincs mitől!
-És... mikor fogsz felelni?-kérdezte zavartan.
-Ma.-vágtam rá határozottan.
-Oké! Látom úgyse tudok semmit tenni... Rátok hagyom a dolgokat...
-Kösz apu!
-De csak hogy tudd, Alice tisztára be van zsongva az esküvőtől...
-Szuper!-motyogtam.
Olyannyira elrepült az idő, hogy észre se vettem, de már kerek 1 órát késtem a megbeszélt időpontról... Nem baj... Így jobb lesz! Már csak ki kell eszelnem egy jó helyet, és megmondom neki még szürkület előtt a döntésem. A legjobb a tengerpart lesz, ahol megkérte a kezem. Gyorsan felkaptam a telefonom, és máris hívtam Jake-t.
-Szia! Nem jössz?-szólt bele aggódóan.
-De, illetve... inkább menj a partra... mindjárt én is indulok!
-Rendben... de valami baj van?
-Nincs. Csak menj!
Azzal le is tettem a telefont. Olyan elszánt voltam, hogy semmi nem állíthatott meg. Persze ezt csak képletesen értettem. Kaptam a barna kabátom, és leszaladtam a lépcsőn. Átrohantam a nappalin, és se szó se beszéd, beültem a kocsiba. Elmentem egész Jacob-ék házáig, majd ott leraktam a kocsit, és szó szerint futottam le a partra. Jake ismét a homokban ült, és várta hogy megérkezzek. Közben kavicsokat dobált a tengerbe. Még így is, ülve, olyan messzire el tudta dobni, hogy rácsodálkoztam. Aztán gyorsan odafutottam hozzá. Leültem mellé, és szemtől szembe ültünk. Nem volt megriadva.
-Jake! Kérdezd meg még egyszer!
Széles mosoly tükröződött az arcán.
-Azt hittem már soha nem fogsz megkérni rá!-szinte vigyorogva mondta ki.
-Renesmee Cullen, hozzám jössz feleségül?
-Igen!-mondtam ki boldogan.
Jake ugyanolyan mosollyal felállt, és vele én is. Mély zsebébe nyúlt, és elővett egy gyűrűt. A gyűrű aranyból volt, kétágú, és gyönyörű. A közepén egy kis kő fénylett. Egyszerűen eszméletlen volt. Jake habozva ugyan, de megfogta a bal kezem, és ráhúzta a gyűrűsujjamra a gyűrűt.  Egymásra néztünk, és még mindig mosolyogtunk. Aztán Jake hirtelen elkapott, és az ajka lecsapott az enyémre. Ez a csók volt az eddigi leghosszabb csókunk. El sem hittem, hogy eljegyeztük egymást! Ehhez még hozzá kell szoknom. Lassan elengedtük egymás ajkát, de Jake még mindig szorosan ölelt magához.
-Menyasszony lettem!-mondtam mosolyogva, és fel néztem rá. Ő visszamosolygott rám.
-Én pedig vőlegény!
Még így álltunk ölelkezve pár percig. Naplemente volt. Olyan romantikus és tökéletes az egész.
-El sem hiszem, hogy igent mondtál!
-Aha, hát ez az! Én sem!-viccelődtem, de ez valahol így is volt.
-És... el akarod mondani a többieknek?-kérdezte félve.
Kicsit elgondolkodtam rajta, aztán válaszoltam.
-El.-kézen fogtam, és elkezdtem befelé húzni az erdőbe. Kicsit nehézkesen ugyan, de sikerült elindulnunk. Az utat feléjük általában gyorsan meg szoktam tenni, mert futok, de mivel most sétáltunk, hosszabbnak tűnt. Lassan haladtunk, és beszélgettünk. Jacob-on most egy kockás ing volt, és egy farmer. Így már passzoltunk, öltözékben is.
-Miért válaszoltál ilyen hirtelen? Hiszen már... vagy 2 hete nem is beszéltél róla.
-Nem tudom...-hallgattam- Ennyi idő kellett, míg felfogjam, milyen fontos vagy nekem.
Halványan elmosolyodott.
-Talán, már nem vagy biztos ebben az egészben?-kérdeztem meg.
-De! Csak... szerintem te nem...
-Jacob! Szeretlek! Épp ezért megyek hozzád!
Erre átkarolta a derekam.
-De... van itt még valami...-kezdtem félve.
Ráncolni kezdte a homlokát, így úgy gondoltam, hogy gyorsan kinyögöm, amit akarok. Még mielőtt jobban megijeszteném.
-Apuék mindent tudnak.
-Mindent?-kérdezte meglepetten.
-Hát amit kell... azt igen.
-Uhh... és mit szóltak? Jobban mondva Edward?
Furcsálltam kíváncsiságát apu iránt, de válaszoltam kérdéseire.
-Először jól leordibálta a hajam... aztán meg bocsánatot kért, és ránk hagyja a dolgot.
-Ja... aztán majd az esküvőn berohan...-nevetett fel.-"Áááálj! Senki se mozduljon! Itt nem lesz esküvő!"- az utolsó mondatokat is elröhögte.
-Azért ennyire nincs nagy gáz!
-Oké! De majd meglátjuk...-mosolygott-Én megmondtam...
Lassan, nevetgélve tovább lépdeltünk, de a mosoly hamar az arcunkra fagyott. A következő pillanatban 2 vámpír fehérlő fogsora köszönt vissza a félhomályból. Nagyon megrémültem, és félelmem egyre csak nőtt. Hamarosan a 2-ből 8 vámpír lett, és tényleg nagyon féltem. Bár nem annyira, mint általában, mert most itt volt Jake. Bármennyire is el akartam hitetni magammal, hogy nincs semmi baj, majd Jake megvéd, hát rosszul tettem. Tudtam, hogy meg tud védeni, de még viccnek is rossz, hogy 8 vámpír ellen egy farkas. Ebbe az érzésbe belerándultam. Jacob védelmezően elém tárta karjait, de bármilyen szemszögből is próbált védeni, mindenhonnan körülvettek.
-Jake...-suttogtam félelmemben.
-Ha tudsz, akkor fuss el 3-ra.-súgta vissza. Valószínűleg minden szavunkat hallották.
-De én nem...-ellenkeztem. Egyáltalán nem akartam otthagyni.
-1, 2, 3!
Jake kicsit segített gyorsabban futni, mert látta, hogy nem akarok menni. Szinte mind a 8 vámpír egyszerre vetette rá magát Jacob-ra, és én tehetetlen voltam. Pár pillanat múlva fölsikítottam: -Jacob!
Ezután hirtelen visszaestek a vámpírok, és egy vérfarkast láttam meg. Kétségtelen volt, Jacob az. A bal lábánál már vérzett. És ez sem volt túl jó jel. Annyira megijedtem, hogy könnyek szöktek a szemembe. Pont akkor, amikor már minden jó volt... Megint megpróbáltak nekiindulni Jacob-nak. Valamit tennem kellett. Bár tudtam, ketten ehhez kevesek vagyunk.
-Állj!-kiáltottam el magam. -Nektek én kellek! Miért bántsátok őt?
Pár vámpírt sikerült meggyőznőm, és magamra irányítani őket, de páran még mindig Jacob-ra összpontosítottak. Na így most még jobb a helyzet. Lassan hátrálni kezdtem, mert közeledtek felém. A végén nekiütköztem egy fának. Nem volt már hova bújnom. Jacob hirtelen hangos nyüszítésbe kezdett. Nem tudtam mire vélni tettét.
Egy ideig a vámpírok csak néztek engem, aztán támadni próbáltak, de sehogy sem tudták eldönteni, mit s hogy tegyenek. Pár perc leforgása után a többi vérfarkas jelent meg. Leterítették a vámpírokat, és sikeresen megúsztam a dolgot. Sajnos csak én. Hosszú küzdelem volt, és én végignéztem az egészet. Látványnak sem volt szép, de az volt a legszörnyűbb, hogy semmit sem tehettem. A küzdelem sehogy sem akart a végéhez érni. Egyre jobban sírtam. A fák mögül egyszer csak valaki megragadta a vállam, és maga elé állított. Annyira megijedtem. Leah arca köszönt vissza nekem. Megkönnyebbülve vettem egy nagy levegőt.
-Leah! -kétségbeesetten szólítottam meg.
-Gyere gyorsan! Itt nem maradhatsz!-szólt bizalmasan.
-De.. Jake...!-néztem vissza.
-Mennünk kell! Gyere!
Azzal magával húzott. Átvágtunk az erdőn, és én még jobban elkezdtem bőgni. Hiszen  Jacob-nak baja esett! Hogy lehettem ennyire...? Remélem hamar vége lesz a küzdelemnek, és ilyen soha többé nem fordul elő! Soha! Mert abba már belehalnék. Leah szorosan szorította a karom,. és így mentünk az erdőben. Ameddig megálltunk. Leah felém fordult.
-Na, ne sírj már!-vigasztalt. Nem értettem mitől ilyen kedves velem. Könnyeim letörölte kezével.
-De Leah! Jake megsérült!
-Nyugalom! Biztosan nem súlyos! Jacob és Sam együttesen kért meg, hogy vigyelek el téged onnan...
-És most mi lesz?-kérdeztem szipogva.
-Nem tudom. Egyenlőre várnunk kell...
Ezek után bizalmasan megölelt. Ez volt az első kérdés a fejemben: Valamiről lemaradtam volna?
Aztán ez kavargott a fejemben: A mesékben mindig az a zárómondat: Minden jó, ha a vége jó. Vagy, az: Boldogan éltek amíg meg nem haltak.
Nekünk lesz ilyen valaha?

/Szerkesztő megjegyzése/
Köszönöm szépen a sok kommentet az előző fejezethez! Remélem most is ugyanannyi lesz, mint azelőtt volt. Remélem ezt a részt is ugyanolyan szeretettel fogjátok fogadni mint az elsőt. A kinézet már készül! Remélem sikerül még ma felraknom :) Vigyázz; Kész;
Moonlight-Holdfény!!!!!!
Kommenteket kérek! :) És bocs, hogy rövidebb lett egy kicsit a fejezet, mint szokott!