18.fejezet: Mint két gálya.

Sziasztok! Sajnálom, hogy ilyen sokáig elmaradt a fejezet! Egyéb újdonság: Lehet csatlakozni hozzám a FaceBook-on is :) Aki fenn van, és tetszik neki a blog az lájkoljon!
5 kommi! Sietek a kövivel!

/Jacob Black/

Már jó pár hete nem jártam otthon. Azt hiszem ideje meglátogatni a falkát, és apámat. Lassan beleőrülök Nessi hiányába!
-A francba!-ordítottam teli torokból, és beleütöttem a fába.-Elveszítettem, és most egy pokolravaló vámpíré lesz!-gondoltam magamban és fel-le járkáltam.
-Hiszen megvédte!-ordítottam megint.
Aztán hirtelen észrevettem valamit, és megtorpantam. Edward állt velem szemben.
-Edward?-kérdeztem zavartan.
-Szia Jacob!-válaszolt nyugodt hangon.
-Hogy kerülsz ide?-kérdeztem rá egyből.
-Gondoltam teszek egy próbát, és beszélek a fejeddel.
-Ugyan miért tennéd?-kérdeztem vissza gúnyosan.
-Jacob! Ezt a hibát én már elkövettem egyszer, és nem lett jó vége!
-Ezt meg hogy érted?
-Amikor elmentem a városból... csak Bella miatt tettem.-nyögte ki lassan.
-Én pedig Renesmee miatt.
-Ez nem megoldás a bajra Jake! Te nem látod nap mint nap a szenvedését! Jacob, ha nem lépsz Damen fog lépni. És az előbb látottak alapján, te is tisztában vagy vele.
-Honnan tudtad hol vagyok?
-Olvasok a fejedben, és hallom hogy szenvedsz! Ezek után nem volt nehéz.
-És... elmondod Neki?
-Nem tudom. Ezt most nehéz lenne így megmondani.
-Ő küldött, vagy te jöttél?
-Nem tudja hogy eljöttem. Amikor utoljára láttam épp a suliba készülődött.
Meglepett Edward viselkedése. Nagyon kedves volt velem, habár nyilvánvaló volt, hogy csak a lánya miatt csinálja.
-Ő jól van?-kérdeztem rá végül.
-Ha az egészségi állapotára célzol igen.
Kis szünet következett.
-Még mindig azon a véleményen vagy hogy jobb neki nélküled?
-Igen.-makacskodtam.
Se szó, se beszéd megfordult és elindult arra amerre jött.
-Várj!-kiáltottam utána.-Ha mégis említést teszel neki arról hogy itt voltál, mond meg neki,.....-akadt el a szavam.-Áh mindegy!
Miután Edward elment még órákig ültem a sziklaparton és gondolkoztam. A fejemben a szavai víz hangoztak, és sehogy sem hagytak nyugodni engem. De nem, bármennyire is fáj nem megyek vissza. A szívem az engedelmeskedne, de a testem nem mozdul. Tényleg meg fogok őrülni! Habár az én esetembe az még a jobb verzió lenne. Lassan el kéne indulnom hazafelé, de mostanában inkább ez a hely az otthonom. Semmi kedvem nem volt visszamenni, de valamilyen szinten bíztam is benne, hogy a falka, és Emily bájos pocakja jobb kedvre derít. Egy-két óra alatt hazaértem, mivel olyan messze voltam a házunktól amennyire csak lehet.
Beléptem az ajtón, és megpillantottam apámat. Amint meglátott a szája felfelé húzódott, és a szeme felcsillant a boldogságtól.
-Szia!-köszöntött először ő.
-Szia! Hogy vagy?-kérdeztem barátságosan.
-Megvagyok. És te?
-Szerintem erről inkább ne is beszéljünk, jó?
-Oké.-jegyezte meg halkan.-Az asztalon... van ott neked valami.
Nekem? Mégis mi? Lassú léptekkel elindultam az asztal felé, ahol egy fehér borítékot találtam. Név nélküli volt, így nem tudtam kitől jött. Habozás nélkül feltéptem a boríték fedelét, és kivettem belőle a tartalmát. Persze egyből felismertem az én Nessim írását. Szemem gyorsan végigfutott a sorokon. Mikor kész voltam a levél olvasásával azt se tudtam hogy sírjak-e vagy nevessek. Részben tisztázta a dolgokat, viszont ez nekem kevés. Végül is nem várhatom el tőle, hogy egy regényt írjon nekem. De az az utolsó sor: "Örökre szeretni foglak!".... az megnyugtatott. Csak az a baj, hogy mindig van valami, vagy valaki aki szétválasszon. Azt bánom a legjobban, hogy hagytam hogy belém szeressen. Akkor legalább csak én szenvednék. Nekem már úgyis mindegy. Most már csak azon gondolkozom, hogy vissza írjak-e neki, vagy sem.
-Nessi hozta vagy...?-kérdeztem apámtól.
-Nem. Charlie-n keresztül küldte.
-Hát persze...-gondoltam magamban.
Visszafordultam, és ismét elolvastam a levelet szóról szóra. A következő pillanatban már a falka lépett be az ajtón, és egy ismeretlen fiú.
-Heló Jacob! Nem is tudtuk hogy itthon vagy.-köszöntött Sam.
-Csak pár perce jöttem.
-Értem. Hát akkor itt az alkalom, hogy bemutassuk a falka legújabb tagját: George-ot.
-Ez most komoly?-gondoltam magamban.
Pont úgy nézett ki mint akármelyikőnk a falkából. Kb. úgy 16-17 éves lehetett, olyan súlycsoportú mint Seth.
-Szia! Szóval te vagy Jacob Black?-nyújtotta barátságosan a kezét, én pedig kezet fogtam vele.
-Igen. Én lennék.

Később a tengerparton sétáltam. Egyre többször olvastam el Nessi levelét, és azon gondolkoztam hogy vissza írjak-e neki.
-Jacob! Hé! Várj meg!-kiáltozott a hátam mögött a falka legújabb tagja George.
-Bocs hogy zaklatlak, de látom nagyon magad alatt vagy.
-Igen, jól látod.
-És... nem akarsz beszélni róla?
-Gondolom Sam már úgyis elmondta.
-Nem. Csak a szokásos dolgokat tudom rólad.
Lassan elértünk egy sziklához, én pedig felültem rá.
-Nem szívesen beszélek róla.
-Csak csajos nem csajos dolog?-lökött oldalba.
Nem szóltam, csak néztem magam elé, szomorúan.
-Eltaláltam mi?
A  hallgatásom megint elárult.
-Sajnálom. Nem akartalak megbántani.
-Nem tudhattad.
Hosszú hallgatás következett. Egy ideig csak a tenger hangos hullámait lehetett hallani.
-Ő a legcsodálatosabb lány a világon. Még soha nem láttam nála megértőbb és kedvesebb lányt. Mellette sokkal könnyebb volt a létezés is. Ő tartott a világon. Csak ő létezett és számított számomra. Ő olyan volt nekem, mint az oxigén. Sokkal több annál. A bevésődésem.-meséltem el neki mit is jelent a számomra pontosan Nessi.
Nem voltam biztos benne, hogy tudja mi az a bevésődés, viszont nagyon is tisztában volt vele.
-Ha ilyen boldogok voltatok, akkor mi történt, vagy mi volt az akadály?
-Ő vámpír. Habár, nem teljesen volt az. Félig ember.
Látszott az arcán a meglepettség, mégis leplezte.
-A szavaidból kivéve nem ez volt az egyetlen baj.
Lassan megcsóváltam a fejem.
-Baleset történt. És még csak a bennem levő szörnyetegre sem hivatkozhatok. Az igaz, hogy átváltozva csináltam, de... akkor is én voltam.
-Mármint...-nyelt egy nagyot.-Megölted?
-Nem. Elég mélyen megsebeztem. 3 heg van azóta is a bal vállán. Ő tagadja hogy fél tőlem, de amikor közeledni próbáltam hozzá elfogta a remegés. Nem bírtam tovább... -az utolsó szavakat már nem fejeztem be. Nem bírtam.
-Így inkább leléptél.-fejezte be ő.
-Ez szomorú. És... mennyi ideig voltatok együtt?
-6 hónap.-sóhajtottam.-Csak azért mondtam el, hogy te legyél egy kicsit szerencsésebb. Vagy már megvan az igazi?-kérdeztem barátságosan.
-Nincs. De nekem nem is kell.
-Majd idővel megérted.
-Bocs, de mi volt annak a lánynak a neve?
-Renesmee Cullen. Miért?
-Csak kíváncsi voltam.
-Hogy bírod ki?-szólalt meg újra.
-Egyre nehezebben. Már 1 hónapja, hogy nem láttam.
-És a csaj?
-Állítólag nagyon rosszul.
-Akkor miért nem mész vissza?
-Bonyolult. De ha lehet ezt a témát mostanában kerüljük oké?
-Oké. Nem tudod, ma kinn leszünk?
-Azt hiszem igen. Te is jössz?
-Naná. Első őrjárat. Ki nem hagynám!-lelkendezett.
-Na gyere, mennyünk vissza.-szóltam végül. Felálltunk, és szépen visszasétáltunk hozzánk. Elég jó barátok lettünk alig röpke 3 óra alatt. Még talán jó is ha melletted van valaki. Egy barát.

Este még őrjárat előtt voltunk, amikor rávettem magam arra, hogy írjak Nessinek pár sort. Nehezemre esett leírni az érzéseimet pár sorban. Még írás közben is Nessi levelét olvastam megállás nélkül. Végül sikerült írnom valamennyit:
Én sem haragszom rád. Egyedül magamra! Én vagyok a hibás és nem te! De ez nem változtat semmin. Sajnálom.                                                               Jake.

Amint erőt vettem magamon, kivittem a levelet apámnak a konyhába. Mindenki ott volt, mivel épp indulni készültünk. Odanyomtam a papírdarabot a kezébe.
-Légyszi, Charlie-n keresztül eljuttatnád Neki?
-Persze. Holnap úgyis találkozom vele. De ha sürgős akkor...
-Nem... nem sürgős.
Őrjárat alatt minden csendes volt, és nyugodt. Én viszont nem tudtam rendesen figyelni. Nessi levelének a sorai víz hangoztak a fejemben. Vajon mit csinálhat most? Damen is ott van vele? Talán meg kellene néznem. Biztos nem lesz gond, ha alszik. 
-Sam! Egy 30 percre lelépek.-szóltam neki gondolatban. 
Meg se vártam válaszát, rohantam Nessi erkélye alá. Útközben visszaváltoztam, és úgy tettem meg az út további részét. Boldog voltam már a gondolattól is hogy láthatom Őt. Felmáztam az erkélyre, és lassan óvatosan beléptem rajta. A szobában megcsapott az a jellegzetes illat, amit mindig is éreztem, ha a Cullen házban jártam. Nessi ott feküdt mozdulatlan, és aludt. Csak halk szuszogását lehetett hallani. Lassan odaléptem az ágya mellé, és amikor meg akartam érinteni Damen szólt a hátam mögül. 
-Te meg mit keresel itt? -mordult rám.-Nincs jogod hozzá!
-Azt nem te döntöd el!
-Hogy merészelsz idejönni azok után hogy elhagytad?
-Nem tartozom neked magyarázattal. És te mit keresel itt?
-Vigyázok Nessire! Tudod, valakinek azt is kell.
-Jacob, nem kellene ez így legyen!-szólt újra.
-Most erre van a legkevésbé szükségem.
-Ne várd hogy bocsánatot kérjek tőled.
-Csak látni akartam. 
-Még nincs késő. Mindent rendbe hozhatsz.
-Te most szórakozol velem?
-Miért?
-Az előbb még jól leszúrtál, most meg tanácsokat osztogatsz?
-Csak nem akarom hogy szenvedjen. Hidd el nem miattad.
Még egyszer rápillantottam az én kicsi Nessimre, és elindultam az erkélye felé. 


/Nessi Cullen/
Kivételesen napsütéses szombat reggelre ébredtem, és örültem, mert nem kell suliba mennem. Fura volt, mert apám tegnap egész délután furán viselkedett, mintha tudna valamit. De nem, nem hiszem. 
-Szia Nessi!-köszöntött Damen. A frászt hozta rám.
-Szia! Hogy kerülsz ide?
-Hát, nem is tudom.
-Az jó. De tényleg. Miért jöttél ide?
-Mert látni akartalak.
-Oké, hát most látsz.
Kicsit megijesztett. Olyan volt mintha ellenőrizni akart volna valamit.
-Oké. akkor most mennék is. Sok a dolgom még. De majd még benézek.
-Aha. Szia!
Nem is köszönt el, kiugrott az ablakon. 
-Na ez aztán fura volt.-beszéltem magamnak. 
Felöltöztem, és elindultam lefelé. Amint leértem az utolsó lépcsőfokról is, megpillantottam Emmet-et. 
-Szia csajszi! Ma jobban nézel ki.
-Az jó.-mosolyogtam. 
-És, hogy-hogy ilyen korán itt vagy?
-Hát, Rosaile átküldött mert nincs nálunk cukor.-mosolygott.
-Nem is esztek cukrot. -ütöttem meg.
-Na jó, tényleg nem. 
-Szia kicsim!-köszöntött apu. 
-Hali.-gyors léptekkel elindultam felé, és a nyakába borultam. Ami nem is tűnt olyan rossz ötletnek addig a másodpercig, ameddig meg nem tudtam az igazságot. Meredten néztem apámra. Az érintés által ki tudtam olvasni belőle a gondolatait.
-Te tudod hol van Jacob? Beszéltél vele?-kiabáltam.
-Kicsim, kérlek nyugodj meg!
-Nem! Apa az igazságot!! Te tudod hol van???
-Igen.
-De mégis mikor találkoztál vele? És hol?
-Azt nem mondhatom meg.
-Mi?-erőt vettem magamon.-Kérlek! Apa...-már nem kiabáltam.
-Nem tehetem.
-Hát ezt nem hiszem el!-rohantam fel az emeletre ismét. 
Csak azt sajnálom hogy Emmet-nek is végig kellett néznie mindezt. Hogy teheti ezt velem? Biztos tegnap történt mindez, hiszen tegnap óta volt olyan furcsa velem. Pont amikor azt hittem, hogy egy kicsit elfelejtettem. Csak egy kicsit. Mérgesen ledobtam magam az ágyra, és sírni kezdtem. Közben idézetek kavarogtak a fejembe, jobban mondva egy hosszabb: 
"Fura dolog a hiányérzet. A legváratlanabb időben jelentkezik, képtelen helyzetekben. Betöri az ajtót. Nem kopogtat, nem kérdezi, hogy  alkalmas-e, és a legfontosabbat is elfelejti, hogy fel vagyok-e rá készülve. Csak jön és beköltözik a lelkembe. Próbálom nem észrevenni, elterelni a gondolataimat. De azokon a napokon, mikor meglátogat, könyvek közül előkerül egy réges-régi fénykép, a rádióban felcsendül egy évek óta nem hallott dal vagy az utcán elsuhan egy ismerős kabát. Emlékeztet azokra az időkre, mikor még nem ismertem Őt, a hiányt. A múlt boldogságából azonban csak egy pillanatot engedélyez. Végül megtör. Fájdalmat ébreszt és könnyeket fakaszt. Az időt lelassítja, az álmokat elkergeti, és amikor már minden energiámat elszívta elmegy. Elmegy úgy, ahogy jött, kérés nélkül... váratlanul."
Csak sírtam és sírtam, míg végül kicsit lenyugodtam. Ott ültem, összekuporodva az ágyon, és csak néztem magam elé, mint az első napokon. Ameddig kopogtak az ajtómon:
-Ki az?
-Én.-Charlie hangja hallatszott az ajtó mögül.
-Gyere.
-Szia!-köszöntött barátságosan, de a hangja mindvégig halk volt.
-Szia! Hát te? Nem úgy volt hogy én megyek holnap?
-De. De, hoztam valamit.
egy fehér borítékot vett elő a háta mögül. Pont azt, amit még én küldtem pár hete Jake-nek. 
-Jake küldi. Ő, kimegyek ha akarod. 
-Nem. Nem kell. 
Charlie idenyújtotta a levelet, és én elvettem. Lassan nyitottam fel, és óvatosan nyitottam ki a papírt.  Amint végig értem a sorokon, megint elfogott a sírás. 
-Mi a baj?-kérdezte Charlie, miközben magához vont, és átölelt. Ahogyan egy jó papa teszi.
-Nem jön vissza.-mondtam sírva.
-Nyugodj meg. Idővel minden helyrejön. 
-Nem. Itt már semmi sem. 
-Ha Jacob tényleg ilyen... nem is tudom... akkor nem érdemel meg téged.
-Tudom... nem érdemli meg egyetlen könnycseppemet sem. De a szívem miért...miért nem érti meg?
-Csak nyugodj meg szépen. Nem lesz semmi baj.