19.fejezet: Váratlan.

/Nessi Cullen/

Néhány héttel később...

Már megint hetek teltek el. Már nagyon untam a szürke hétköznapokat. Első óra után voltunk, és beszélgettünk a parkolóban. Nem nagyon kapcsolódtam be a beszélgetésbe, igazából nem is nagyon figyeltem, mindaddig, ameddig egy ismerős személyre nem tévedt a tekintetem. Leah állt az erdő szélén. Szinte alig látszott ki barna bőre a fák közül. Arca kétségbeesett volt, és valamin nagyon gondolkozott. Nekem meg csak azon járt az eszem, hogy mit csinálhat itt. Erőt vett magán, és kilépett a fák közül. Nem csak nekem, Damen-nek is feltűnt Leah közeledése, igazából legszívesebben elfutottam volna onnan.
-Nessi!-szólított meg messziről.
Én elindultam felé, és Damen is jött mögöttem.
-Nessi, kérlek, segítened kell!
Figyeltem arra amit mond, mégsem hittem el. Tényleg Leah kér segítséget tőlem?
-De hát miben?
-Jacob teljesen legyengült. Le akar ugrani egy szikláról. Csak te segíthetsz!
-Mi? De.. miért...és...hogyan?
-Te vagy a bevésődése Nessi! Nélküled számára nincs élet!
Csak ekkor tudatosult bennem az érzés. Jacob magát kínozza miattam. Ha nem is hal meg, kárt tehet magában!
-Mégis hol?-sürgettem Leah-t, és a szívem ezerrel dobogott.
-Ahol a fiúk mindig szórakozni szoktak.
-Máris indulok!-mondtam kétségbeesetten.
-Én megyek az erdőn keresztül!-jegyezte meg, de már alig hallottam szavait, futólépésben indultam a kocsim felé. Útközben az autó felé, a könnyeimmel küszködtem, de nem akartam sírni. Oda kell hogy érjek!
Amint ki akartam nyitni a kocsi ajtaját, Damen megállított.
-Mégis mit csinálsz?-kérdezte.
-Nem fogom hagyni hogy kárt tegyen magában!
-Elhagyott Nessi!
-Nem érdekel!
Megint megpróbáltam kinyitni az ajtót.
-Kérlek!-könyörögtem neki.
Lassan elengedte az ajtót, én pedig gyorsan beugrottam a kocsiba. Olyan gyorsan mentem, amennyire csak tudtam. Újra a La Push utcáin jártam. Pontosan hogy hol van az a kellemetlenül magas "hegy" féleség, és egyenesen oda mentem. Nem is tudtam rendesen figyelni az útra. A gondolataim csak Jacob-on kavarogtak. Mi lesz, ha nem érek oda időben? Nem... erre gondolni sem merek.
Leállítottam a kocsit az erdő aljánál, és futva másztam meg a hegyet, Mindenfelé bozót volt, de szerencsére megtaláltam az utat. Az arcomat bokrok ágai csapkodták mialatt utat törtem magamnak. Beletelt 5-6 percbe míg fölértem. Már nem volt sok vissza. Nem voltam egy ügyes lány, így eleget botladoztam. Most kellett volna megmérni a vérnyomásom, biztos 200 fölött lenne.
Végre fölértem. A szívem az egyik pillanatban a torkomban dobogott, a másikban meg már ki akart ugrani a helyéről hogy újra láthatom. Útközben felhők gyülekeztek az égen, és eleredt az eső. A hajam egyre vizesebb lett. Hideg is lett, én meg csak egy szokásos ingben és pántos pólóban voltam.
Megláttam Jacob-ot. Egy kis időre megtorpantam a látványra. Póló nélkül volt, és egy térdnadrágféleségben. Pont úgy nézett ki, mint 1 és fél hónappal ezelőtt. Nem tudta, hogy ott vagyok mivel háttal állt nekem. Már épp ugrani készült. Gyorsan valamit ki kellett találnom. Az eső közben könyörtelenül esett, és egyre jobban eláztam. Már a hajam is csurom víz volt. Valami mégis változott rajta. Kicsit sápadtabb volt, és rettentően elhagyta magát. Még mindig nem hittem el, hogy újra láthatom. Ugrani készült, mikor hirtelen elkiáltottam magam.
-Jacob!-a hangom vészjóslóan szólt, szinte harsogott a kétségbeeséstől.
-Nessi?-suttogta, miközben megfordult.
Végre teljesen láthattam az arcát, és a szívem ismét a torkomban dobogott. Az eső közben könyörtelenül csapkodta az arcomat.
-Menj innen!-mordult rám, és látszott rajta hogy nehezére esik kimondani.
-Nem! Nem fogom hagyni hogy tönkretedd magad miattam!
Csak állt, és le nem vette rólam a szemét.
-Jake, kérlek. Menjünk haza.
Láttam az arcán hogy lassan megtörik, és enged. El kezdtem előrébb lépdelni felé, és ő is tett egy kis lépést felém. A nagyobb utat én tettem meg, mivel eléggé ragaszkodott hozzá, hogy ne menjek közelebb. Elértem hozzá, és végre kinyújtotta felém a kezét. Én megfogtam. Magához szorított, és a szívem még gyorsabban vert mint eddig. Az eső még mindig esett, de sem engem, sem Jacob-ot nem érdekelte. Csak az számított, hogy újra együtt lehetünk. Lassú, mély levegőket vettünk mind a ketten, és Jacob nagyon szorosan ölelt. Boldog voltam, mert nem ugrott le, és épp idejében érkeztem. Meleg teste újra átjárta az enyémet, és minden erőmmel szorítottam őt. Így voltunk a zuhogó esőben egy-két percig.
-Gyere, mennyünk.-szólaltam meg végül, de szinte suttogtam.
Kis segítség kellett Jakenek, mivel elég gyenge volt szegény. Amint leértünk a kocsiig, egyből beültettem mellém, oda ahol mindig is ülni szokott. Régebben. Útközben semelyikőnk sem szólalt meg, én az útra figyeltem, Jake pedig engem figyelt. Nem telt bele sok időbe, csak pár percbe míg leértünk Jacob-ék házához. Leállítottam a motort, és gyorsan kiszálltam, majd segítettem Jake-nek is. Ő rám dőlt, és együtt mentünk be hozzájuk.
Benn mindenki egyből felugrott, és átvették Jacob-ot. Billy arcán nagy megkönnyebbülés látszódott.
-Köszönöm szépen, hogy "megmentetted" a fiam.-hálálkodott.
Nem szóltam semmit.
-Gyere Nessi, adok egy törülközőt, és megszárítjuk a hajad.-anyáskodott megint Emily.
Én engedelmeskedtem neki, és vele mentem a fürdőbe. Jake pedig közben evett, jobban mondva annyit, hogy egy embernek egy hétre elég lenne. Mikor kész volt, egyenesen a szobája felé vettük az irányt. Szép halkan becsukta az ajtót, én pedig nem tudtam hova kapjak. Végre annyi idő után kettesben lehetek Jake-el. Kettesben. Pont ez a lényeg. Jake leinvitált az ágyra, és odaültem ahova mindig is szoktam. Belülre, a fal mellé. Lehajtott fejjel vágtam bele a beszélgetésbe:
-Szeretném ha őszinte választ adnál. Megint el akarsz menni? Itt hagysz?
-Nem. Nem bírnám megtenni.
Még mindig lefelé néztem. Jake elkezdte simogatni a kezem.
-A kérdés inkább az, hogy képes vagy-e nekem megbocsátani... vagy nem..?
Hosszan elgondolkoztam rajta. Biztos voltam benne hogy Jacob-al akarom leélni az örökkévalóságig tartó életemet. És egyáltalán nem érdekelt az hogy megsebzett. Viszont az elgondolkodtatott, hogy szenvedtem 1 és  fél hónapot miatta. Végül ezeket a gondolatokat is elvetettem, és mindent hátrahagyva egy egyenes választ adtam neki, ami nem volt félreérthető.
-Nincs olyan, amit ne tudnék megbocsátani neked. Most csak az számít hogy végre itt vagy. Nekem.
-Jaj Nessi, el sem tudod képzelni mennyire vágytam rá, hogy megölelhesselek, hogy megcsókolhassalak, csak láthassalak, és megérinthesselek.
Felindulásból álltunk fel hirtelen az ágyról, teljesen egymásra akaszkodtunk, és megcsókoltuk egymást. Miközben felálltunk, a kockás ing lecsúszott rólam, így maradt a sima pántos póló. Szinte hallottam ahogy Jacob nekikoccan a falnak, de nem bírtunk megállni. Eltartott egy pár hosszú pillanatig, ami egy örökkévalóság is lehetett volna a részemről, míg "faltuk" egymást, de muszáj volt megállnunk. Még korai volt részemről. Elhúzódtam tőle, persze nem egyből, inkább gyengéden, és levegő után kapkodtam. Ő is ugyanígy, csak még a falnak dőlve. Lassan hátráltam, végül visszahuppantam az ágyára. Visszaültem belülre, és ő pedig kívülre. Valami felemelő érzés volt újra vele lenni. El se tudtam hinni.
-Azért valamit még tisztáznunk kell.-szólalt meg komoran.
Kérdően néztem rá, így folytatni kényszerült a mondatot:
-Damen...az erdőben.. mit kerestél egyáltalán ott vele? Késő éjjel?
Zavarodottan néztem körül a szobában, de Jake szemébe még nem mertem belenézni.
-Nem bírtam aznap tovább, és kimásztam a szobámból egy fán keresztül. Aztán találkoztam az erdőben Damen-el, aki egyébként a kóventől védett. És itt jöttetek ti. Egyébként már épp el akart küldeni, mikor megjelentek a vámpírok. Hálás vagyok neki.
Komoran nézett maga elé, meglepte válaszom. Azt hiszem teljesen másra gondolt. Már-már féltékeny volt. Ha nem értettem félre.
-Csak nem..másra gondoltál?-kérdeztem.
-Hát..igazából...nem tudtam mire vélni azt...hogy ott vagy.. és vele...-válaszolt dadogva.
Olyan aranyos volt, mert már az előbb is lerítt róla hogy féltékeny, de most arcon csapott az a tény, hogy tényleg féltékeny. Nem tudtam mit válaszolni, így ő szólt. Ismét.
-Nem tudom... Damen mesélte-e hogy nálad jártam. Még úgy pár héttel ezelőtt.
-Mi?
-Aludtál. De Damen ott volt. Ő küldött el...
-Várj... ez mikor volt?-akadtam ki.
-Nem is tudom... kb. úgy április elején lehetett.
Lassan bólintottam. Soha gondoltam volna Damen-ről, hogy ilyet elhallgat előlem. Mikor pontosan tudta hogy   mennyit jelentett volna számomra az, ha akár egy pillanatra is láthatom Jacob-ot. Hát persze. Hogy lehettem ilyen hülye? Hiszen azért viselkedett olyan furán aznap reggel, amikor összevesztem apámmal. Szintén Jake miatt. Most már mindegy. Damen-t majd lerendezem. Inkább megpróbálom terelni a témát:
-És, ki az az új srác aki itt nyomul a falkával? Szintén úgy mintha tag lenne?
-Ja.-válaszolt mosolyogva-Ő George. Tényleg tag. Szintén áprilisban csatlakozott hozzánk. Elég jó barátom lett. Viszont az is szembetűnő volt, hogy jól megbámult...
-Mármint kit?
-Téged.-válaszolta mosolyogva.
Meglepődve hallottam válaszát. Ez a kis ismertető erről a bizonyos srácról kicsit fura volt, és gyors. Azt hiszem én maradok a "srác" kifejezésnél. Majd idővel belejövök a George-ba is.
-Ha már a falkánál tartunk, lehet hogy megint új taggal bővülünk.
Ismét furán néztem rá. Nem kapcsoltam egyből.
-Emlékszel még? Em. terhes.
-Ja, igen persze. Miért? Lehet tudni hogy farkas lesz-e? És lány lesz vagy fiú?-tettem fel villámkérdéseket.
-Nem, nem lehet tudni. De szerintem Sam eléggé erős jelenség ahhoz, hogy tovább örökölje a gyerek a vérvonalat. Kislány lesz.-az utóbbi mondatot bájos mosolyával mondta ki.
-És...Sam nem csalódott? Mármint... hogy nem fia lesz...
-Nem. Egyáltalán nem. Sőt...boldog már a gondolattól is. Em. pedig... hát neki mindegy volt.. csak legyen.-mosolygott ismét.
-Ez tök jó.-jegyeztem meg.
Jake furán nézett rám.
-Illetve, az, hogy lesz egy farkasbarátnőm... Em.-en kívül.
-Reméljük.
Kis szünet következett, de nem sokáig.
Egész végig csak úgy ömlött belőlünk a szó. Mindent megbeszéltünk ami 1 és fél hónap alatt történt velünk, és sajnos a kegyetlen szenvedéses részek sem maradhatott ki. Nekem a szívem szakadt meg érte, és fordítva.

/Eközben a konyhában...(Black ház, Emily szemszöge)

Úgy tettem, mintha hallgatóznék, így a szoba elé álltam, kezeimet pedig a pocakomra tettem. Már egy pár perce nem hallom azt, hogy beszélnének, így levontam a következő következtetést, amit hangosan mondtam ki:
-Hajnal fél 1-ig bírták.
-Ideje volt, hogy lefeküdjenek.-apáskodott Billy.
-És miért baj, ha sokáig fenn vannak?-kérdezte Quil.
-Holnap Nessi-nek suli lenne. Még csak csütörtök van.
-Belehalnak ha nem megy egy nap?-kérdezte Paul.
-Erről nem mi döntünk. Különben is, ma sem volt suliban.
Épp hogy kimondtam a végszót megcsörrent a telefon. Mindenki rám nézett, meg Billy-re.
-Szerintem vedd fel te ha Edward.-hatalmazott fel Billy.
Nem válaszoltam, inkább felvettem a kagylót. Tényleg Edward hangja hallatszott a telefonban. Mindenki engem figyelt, és kicsit zavaró volt.
-Háló?-szóltam én.
-Emily? Nessi ott van nálatok?-kérdezte kétségbeesett hangon.
-Igen. Itt.
-És...Jacob-al?-kérdezte meg félve.
-Igen. Már alszanak. De csak nemrég aludtak el.. szóval... javasolnám hogy holnap ne menjenek suliba.
-Ez jó ötlet.-mondta nehézkesen.
-És, jól van? Nincs baja?
-Nem, nincs.
-Kösz Emily. Csak ennyit akartam.
-Szívesen. Hát akkor, szia!
-Szia!
És ezzel letette.

/Nessi Cullen/

Reggel, mint azelőtt, Jake mellén ébredtem. Nem is emlékszem mikor feküdtünk le, na meg arra se, hogy mikor éreztem utoljára ilyen jól magam. Lassan emelkedtem fel Jacob-ról, reménykedve abban, hogy talán nem veszi észre, és alszik tovább. A kísérlet sikertelen volt.
-Mi az?-kérdezte kómásan, és szemeihez kapott.
-Reggel van.-suttogtam neki.
-Az jó.-válaszolt, szintén kómásan.
Én csak mosolyogni tudtam rajta, és gyönyörködtem arcvonásaiban. Ezt sajnos félbeszakította a telefonom csörgése. Rezgőre volt állítva, így még nagyobbat szólt rezgése az asztalon. Lassan elvettem a telefont Jake fölött, a rezgésre már neki is kinyílt a szeme. Volt egy-két tippem rá, hogy ki lehet az aki ilyenkor keres...
Naná hogy apám volt.
-Szia!-köszöntem én először.
-Szia! Na mi a helyzet? Minden oké?
-Aha, persze. Minden.
-Most már jobb a hangszíned is.
-Asszem ma nem megyek be a suliba.
-Hát 10:00-kor már nehezen.
-Hoppá. Nem is tudtam hogy ilyen késő van...
-Honnan tudtad hogy hol vagyok?-kérdeztem.
-Hát...Egyet találhatsz.
-Damen...?
-Eltaláltad.
Nem szóltam. Eléggé haragudtam rá.
-Na jó, hagylak titeket. De ne szokd meg!
-Oké.-mosolyogtam.-Szia!
-Szia!
Letettem a telefont. Tényleg Dél előtt 10:00 múlt.
-Apád volt?-kérdezte Jake, miközben felült.
-Aha.-válaszoltam.
Jake elkezdett közeledni hozzám, de még mielőtt elérte volna célját, ismét rezegni kezdett a telefonom. Kicsit megijedtem. Damen volt az, és nem szívesen vettem fel a telefont.
-Szia!-köszönt.-Ugye nincs baj?
-Nincs. Miért lenne?
-Semmi. Csak...      kibékültetek?
-Igen.
-Hát... az szuper.-szemrehányóan lecsapta a telefont.
Fancsali képpel raktam vissza telefonomat eredeti helyére.
-Mi az?-kérdezte Jake és közben a hajamat birizgálta.
-Semmi.
-Akkor ma nem mész be a suliba, ugye?
-Nem. És mivel péntek van, a hétvége is a mienk.
-Még jó.-mondta.
Közelebb húzott magához, és megcsókolt.
Boldog voltam, hogy vele lehetek, és ennél több nekem nem is kell.

/Szerkesztő megjegyzése:/
Hát, először is sokan vártátok már hogy Nessi és Jake kibéküljenek. =) Jól kiéheztettelek titeket, aztán most meg... :) De nem .. nem igaz ám. Csak így alakult. Remélem nem furcsa a kibékülés dolog... Szerintem egész jó fejezet lett.. Ki van emelve pár szó a fejezetbe... ezt azért csináltam, mert elég fontos szavak a szerelemben,  és hát... :) Na.. :) Már nem tok mit hozzáfűzni. Köszi ha végigolvastad!
5 kommi, és jön a kövi! (lehet több is)
Pusszantás: Ally (dorcsó)