4.fejezet: Tűz

Legalább 5 kommentet!


/Nessi Cullen/
Amikor beértünk az osztályba egyből Nicole jött szembe velem. Mindjárt sajnálkozni, és magyarázkodni kezdett a tegnap éjszaka miatt, amire a legkevésbé sem volt szükségem.
-Annyira sajnálom ami tegnap éjjel történt!! Mégis hogy történt? Miért nem szóltál? Nem lett volna szabad egyedül hagyjalak!
-Ne!...Nicole! Nem kell ez... nincs semmi baj! Jól vagyok, köszi!
-Te aztán erős lehetsz... egy ilyen éjszaka után máris az iskolapadba ülsz...
Erre a kijelentésére félrenéztem egy kicsit. Egyáltalán nem voltam erős. Mostanáig.
Majd mögöttünk mindjárt a tanár lépett be az ajtón. Gyorsan beterelt minket a helyünkre.
-Oké, később még dumálunk!-köszönt el, és a helyére ment ő is. A nap hamar elment, de senkihez sem szóltam. Még Jacob-hoz sem.

Amikor hazaértünk már mindenki ott várt minket a nappaliba. Nagyot sóhajtottam. Mégis honnan tudhatják? Apu türelmetlenül krákogott, és hozzákezdett.
-Nessi, miért nem mondtad el mi történt veled? Ez nagyon fontos dolog!
-Tegnap már nem volt rá időm. És különben is egyikőtök sem volt itthon! -válaszoltam kicsit felhergelve.
-Akkor is meg kellett volna beszélnünk!-förmedt rám apu.
-Mit kell azon megbeszélni, hogy néhány bepiált ütődött barom meg akar erőszakolni?-már nagyon mérges voltam. Ez nálam eddig tabu téma volt.- És egyáltalán honnan tudjátok?
Apu Jacob-ra nézett. Én is rá meredtem.
-Te mondtad el nekik?
-Nézd kicsim, csak a te érdekedben tettem!-védekezett.
-Klassz!-dobtam oda a szavakat neki. Ezután elindultam fel az emeletre. Mikor felértem az emeletre gyorsan beszaladtam a szobámba. Eltelt fél óra, és senki sem jött be hozzám. Nem is bántam egyedül akartam lenni. Aztán amikor összeszedtem magam, elindultam lefelé, mert sétálni volt kedvem. Kiszellőztetem a fejemet. Mostanában elég feldúlt vagyok. Ahogy elhaladtam a szobák mellett, Rose szólt ki az egyikből.
-Renesmee! Beszélhetnénk?
Elkezdtem befelé sétálni a szobába. Rose az erkélyen állt. Már kora délután volt. Lassan mellette termettem.
-Te tényleg komolyan gondoltad, hogy nem fontos, ami tegnap történt?
Nem válaszoltam, csak lehajtottam a fejem. Persze hogy nem gondoltam komolyan!
-Nessi, tudod, hogy egyszer én is így jártam. És, szörnyű dolog. Nem is értem, hogy hallgathattad el előlünk. Az ilyenről jobb, ha az egész család tud. Jake csak annyit mondott, hogy majdnem megerőszakoltak. De többet nem tudunk. Elmondanád az egészet?
-Hát...-alig jött hang a nyelvemre. -A kocsim felé tartottam, amikor...-ráncoltam a homlokom. - elkezdtek követni engem, és nem tudtam mit csináljak. Aztán elkaptak, és bekerítettek.
-És Jake honnan tud erről?
-Ha ő nem érkezik időben, akkor....
-Nagyon sajnálom! Tudom, mekkora megrázkódtatás ez. -érzett együtt.
-Nem csak ez. Szinte az egész életem az. Amióta Jake-el vagyok. Folyamatosan balszerencse ér...-vettem egy nagy levegőt.- Tudod, néha belegondolok a dolgokba, és... talán jobb lenne ha nem is lennék.
-Ugyan már! Talpraesettebb vagy mint akármelyikőnk a családból!
-Ezt most miért mondod?
-Az első, és talán legnyomósabb ok, hogy egy vérfarkassal jársz. Nem gondolod? Mások erre képesek lennének? Nem hiszem.
-Ez még nem bizonyít semmit.
-Bárki szívesen cserélne veled! Hiszen, te tudsz családot alapítani mindenek mellett. Szerinted a suliba nem irigyelnek? Már csak a kifogástalan kinézeted miatt is. És ott van Jacob.
-Már az is megfordult a fejemben, hogy jobb lenne külön. De, rájöttem, hogy abba már belehalnánk.
-Tudod, hogy nem bírom azt a ku...-az utolsó betűket elharapta. -De... nem örülnék, ha még egyszer úgy látnálak, mint egy hónappal ezelőtt.
-És.. te hogy tetted túl magad rajta?-kérdeztem rá végül.
-Nehezen. De... úgy könnyebb, ha van aki segít. És ha jól sejtem Jake hazament.
Lassan bólintottam. Hátrálni kezdtem, és becsuktam magam mögött az ajtót. Határozottan eldöntöttem, elmegyek a La Push-ba. Kocsiba szálltam, és lementem a Pushra. Bekopogtam Jacobékhoz. Billy nyitott ajtót.
-Heló. Őőh. Jake itthon van? Szeretnék beszélni vele.
-Persze, gyere csak be.
Jake ott ült a többiekkel az asztalnál. Amikor beléptem, egyből felállt. Zavartan kezdtem el beszélni.
-Talán jobb lenne, ha négyszemközt beszélnénk.
-Persze.
Jake a szoba felé mutatott. Kinyitotta az ajtót, és udvariasan beengedett. Becsukta magunk mögött az ajtót, és újra kettesben maradtunk.
-Nézd sajnálom. Nem kellett volna így viselkednem veled. Sőt senkivel... én csak...
-Semmi baj! Nekem kellett volna melletted lennem. És megbeszélni veled először mindent... de aztán olyan furcsán viselkedtél reggel, hogy...
-Nem tudtál kiigazodni rajtam.-fejeztem be helyette is.
-Akkor, ha lehiggadtál egy kicsit, elmagyarázhatnád, mi volt ez az egész?
Lassan kezdtem neki, mert azt se tudtam, hogyan tálaljam neki a dolgot.
-Nem akarom, hogy bárki is sajnáljon! Érted? Mindig én vagyok az áldozat, és valaki a támadó! Egyszer én akarok lenni a támadó, és nem az aki folyton a rövidebbet húzza!
-Tehát?
-Tehát... nemsokára elkezdek leckéket venni Jasper-től, hogy jobban tudjak harcolni.-sunnyogtam.
-Szóval... harcos akarsz lenni?
-Igen.
-Értem... azt hiszem. De... kicsim, nem akarom, hogy veszélynek tedd ki magad! Így, hogy te is fogsz harcolni, és szembeszállni a rosszal, hát, nem leszek valami nyugodt...Sőt!
-Én viszont nyugodtabb leszek, sokkal!-léptem közelebb hozzá.
-Akkor tényleg ezt akarod?-kérdezett rá sóhajtozva.
-Igen.-bólogattam.- Ezt szeretném. De ha te... nem örülnél neki...-ekkor félbeszakított.
-Nem! Én örülök neki, ha te is!
Közelebb húzódtam hozzá, és szorosan átkarolt nagy karjaival. Lassan csókolni kezdett.

/ 1 hónappal később/
-Ennél gyorsabban nem megy!-kiáltottam kimerülten Emmet-nek.
-Dehogynem! Csak akarni kell!
Épp az volt a feladatom, hogy elkapjam. Jasper irányított. Emmett nagyon gyors volt, de csak épp hogy egy lépésnyire volt lemaradva tőlem. Nem is tudtam, hogy ennyire gyors is tudok lenni. Sajnos jobban nem megy.Elkapni már nem tudtam.
-Jól van! Elég!-kiáltott Jasper.
Mind a ketten lassítottunk, és megálltunk. Illetve álltunk volna, ha nem estem volna rá Emmetre. Mind a ketten hangos nevetésben törtünk ki. A következő pillanatban már Jasper-t pillantottuk meg a fejünk fölött.
-Ez egész jó volt, ahhoz képest, hogy hol tartottunk, 2 héttel ezelőtt.
Majd nyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Csak nekem segített. Emett lassan feltápászkodott. Leporoltam magam, és újra Jasper-re figyeltem.
-Oké, akkor most Alice jön. Tudod mit kell tenned!
Persze hogy tudtam, mit kell tennem. Elkapni Alice-t, illetve "színlelve" harcolni vele. Ezt szerettem a legjobban. Már majdnem ott tartottunk, hogy mindent pontosan sikerül megcsinálnom. Ahogy egyre gyorsabban forogtak az események, úgy velük én is. Hihetetlen, hogy egy hónap alatt mennyit fejlődtem. Legalább is Jasper ezt mondta, meg vele együtt Jake, és a többiek is. Vicces, de még jómagam is láttam a fejlődést. Jasper félbeszakította hosszas mérkőzésünket Alice-el.
-Állj csajok! Idő van! -kocogtatta meg az órája tetejét.
A következő pillanatban már Jake-t pillantottam meg. Eddig lófarokban hordott hajamból kihúztam a hajgumit, és odasétáltam hozzá. Lihegve köszöntem, mint eddig mindig.
-Szia!
-Szia kicsim! Akkor mehetünk?
-Persze!
Eltipegtünk a kocsiig, majd behuppantam. Nem is voltam annyira elfáradva, mint szoktam. Mostanában minden héten pénteken edzettünk a családdal, mindenki megmutatta tudását nekem, és amennyit tudtam átvettem belőle. Viszont így Jacob-ot minden péntek délután hanyagolnom kellett, ami nem volt a legjobb. Viszont az edzéseket szerettem. Jacob most Charlie-hoz vitt, mert szokás szerint legalább egy napot nála töltök a hétből.
-Volt valami az erdőben? -kérdeztem meg útközben.
-Őőő...
-Jake! Volt valami az erőben?-ismételtem magam. Egészen megijedtem.
-Csak a szokásos.- beszélt a semmibe.
-Jake!-fogtam meg a karját, hogy legalább egy kicsit figyeljen rám.
-A kóven.
Hátradőltem az ülésen.
-Ennek véget kell vetni!-jelentettem ki.
-Igen, de mégis hogy?
-Nem tudom. De majd... kitalálom...-határoztam el.
-Oké... Őh, mikor jöjjek érted?-terelte el a szót.
-Majd hívlak, de... nem akarsz bejönni?
Lassan odaértünk Charlie háza elé.
-Nem, most nem jó.-köszörülte meg a torkát. -De majd máskor.
Tudtam, hogy valamit elhallgat előlem, de inkább majd este rákérdezek.
-Szia!-köszöntünk el egyszerre, és egy csókot nyomtunk egymás ajkaira. Kiugrottam a kocsiból, és a hátizsákommal beszaladtam a házba. Még egyszer intettem Jake-nek, aztán bementem. Charlie nagy örömmel fogadott.
-Szevasz prücsök!
-Szia Charlie!
Egyre beljebb mentem, és ledobtam magam a kanapéra. Fáradt voltam, így kicsit kiterültem.
-És Jake? Már arra sem méltat hogy köszönjön?-vonta fel a szemöldökét.
-Mostanában más dolga van.-húztam el a számat.
-Á!... értem. -jött rá a tényekre.
-És te? Hogy érzed magad?
-Egész jól.-mosolyogtam. -És te, hogy bírod a strapát? Azóta minden rendben van az őrsön?
-Nem panaszkodom. Viszont...-kicsit hezitált, hogy elmondja-e azt amit tud, vagy ne. -Aggódom.
-Mégis miért?
-Mostanában megint kezd megszaporodni a gyilkosságok száma... És... aggódom értetek...illetve, érted.
-De...-nyeltem. -Az nem lehet. Azt hittem az itteni vámpírok már nem bántják a városiakat.
-Hát pedig..
-Ez miattam van... valamit tennem kell... csak tudnám hogy mit!-hezitáltam.
-Te semmit! Majd Edwardék, és a többiek.
-Hé! Hiszen meséltem neked, Jasper kiképezett! Már nem vagyok olyan tehetetlen mint régen.
-Ja... hiszem ha látom!-nevetett.
-Igen? Ki akarod próbálni?-ugrattam.
-Naná! Gyere!-állt fel, és maga elé tartotta kezeit, hogy védekezzen az ütések ellen.
Csak nevettem, és úgy tettem mintha beütnék neki egyet-kettőt. Charlie volt a legjobb papa akit valaha is kívánhattam volna magamnak. Persze, Carlisle-t is szerettem, de Charlie verhetetlen volt humor terén, mert mostanában kicsit vidámabb a szokásosnál is. Sokszor emleget engem, hogy mennyire örül, hogy rájött, az unokája vagyok. Szinte minden pénteken, amikor eljövök,  itt csinálom a házit, és jó gyakran Jake is beszáll a buliba. Így hárman nagyon jól elvagyunk. Lassan lemásztam a földre, és előpakoltam az aznapi házit. Edzés előtt ugyanis suliban voltam. Nehezen kifújtam a levegőt.
-Na, és mára mi a házi?-tette félre az előző témát.
-Hát... nem tudom. Matek.-válaszoltam.
-Az mindig van.-mosolygott.
-De te legalább tudsz valamit belőle, én sík hülye vagyok hozzá.
-Azt hiszem, Bellától örökölted...-nevetett.
-Igen, lehet.
Megcsináltam a házit, közben Charlie is néha rám nézett, hogy nem-e kell segítség, de általában megoldottam. Természetesen meccset nézett, mint eddig mindig.
-És, ki áll nyerésre?
-Szerinted?-kérdezett vissza, amikor egy jó adag pop-corn-t tömött a szájába.
Természetesen az a csapat állt nyerésre, akinek ő szurkolt.
-Mindjárt kész a vacsi!-szól végül.
-Jó ötlet kaja előtt pop-corn-t enni?
-Hát... jobb, mint amit főzök. -húzta el a száját. Erre hangos nevetésben törtünk ki.
-Inkább megnézem mi a remekmű.-álltam fel a földről, és bementem a konyhába.
A tűzhelyen valami félkész mártás volt, meg tészta, ami még korán sem volt megfőve.
-Hát ez fincsi lesz!...-húztam el a szám. -Egy óra múlva!
-Ezt mégis mikor raktad oda főni?-kiabáltam be Charlie-nak a szobába.
-Hát, pár perce... -kiabált vissza.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy már mögöttem áll.
-És, mi készül?-kérdeztem rá végül, mert sehogy sem tudtam rájönni.
-Valami szószos izés akármi. -nevette el magát, és odaadta tasakot.
-Ehhez nem kellene darált hús?- kérdeztem vissza.
-Ja! Azt el is felejtettem!-fogta meg a homlokát.
Erre mosolyogva elkezdtem forgatni a szemem.
-Hát, te tényleg nem vagy egy főzőzseni!
Előkaparászta a darált húst, amit lassanként beleadagoltunk egy serpenyőbe, amiben megpároltuk. Kellett segítsek neki, mert nem bírtam nézni ahogy ügyetlenkedik. Én főzök, ő pedig kapja el a rossz fiúkat. Ez így van rendjén.
-Na, ez kész is!
-Remek! Még fél óra és ehetünk!-jelentette ki.
Addig bementünk a szobába, és ledobtuk magunkat a tv elé. Nem szerettem a meccseket, de Charlie kedvéért megnéztem őket. Most valahogy fáradtabb voltam, mint általában. A szemeim ragadtak le. És Charlie is elbóbiskolt kicsit. Bármennyire is szerettem volna ébren maradni, nem sikerült. A szemeim csukva maradtak.

A saját köhögésemre ébredtem. Nem vagyok megfázva, akkor miért köhögök? Lassan kinyitottam a szemeim, és egyből vissza kellett csuknom. Nagy füstöt pillantottam meg, és csípte a szemem. A vámpírok nem nagyon bírják a tüzet. Sőt! Gyorsan felpattantam a kanapéról, és rémülten vettem tudomásul, lassan az egész teret belepi a füst. Gyorsan kiszaladtam a konyhába. Szőrnyű látvány fogadott. A tűzhely már lángokban állt, és az egész konyha. Még jobban elkezdtem köhögni. Aztán egy nagy csattanást hallottam. Ha nem ugrok félre, akkor egy lángoló gerenda fejbe csap.Már elkezdett leszakadni az egész. Ez az én hibám! Ha nem alszom el, akkor most minden rendben lenne!
-Ne, ne, ne! -beszéltem nagy kétségbeesésemmel. Ilyen is csak velem történik meg.
Gyorsan befutottam a nappaliba, ahol már javában állt a füst. Charlie még mindig aludt.
-Charlie!-szólítgattam. De nem ébredt fel. Lehet már késő? És füstmérgezést kapott? Lehet hogy én csak azért éltem túl, mert vámpír vagyok?
Gyorsan elkezdtem a bejárati ajtó felé futni. Kinyitottam, de az már kevés volt. Az összes ablakot és lehetséges szellőző nyílást kinyitottam, viszont sok értelme már nem volt. Szinte lángolt a ház. Ez után gyorsan visszafutottam Charlie-hoz, aki még mindig eszméletlen volt. Megpróbáltam felhúzni, majd felállítani. Sikerült is felültetni. Karját átemeltem magam felett, és a nyakamba akasztottam. Minden erőmmel azon voltam, hogy kivigyem. Kicsit magához tért.
-Nessi!-suttogta alig hallhatóan. -Siessünk!
-Segíts egy kicsit! Próbálj meg menni!
Azt hiszem, kicsit gyorsabban ment így a dolog, mintha én cipeltem volna egyedül. Nagyon kétségbe voltam esve. A szemem láttára ették meg a házat a lángok, és mindenfelé úgy éreztem, hogy engem akarnak. Egyre beljebb nyúlnak, csak értem! A víz verte a homlokomat, és nagyon meleg volt már. Mikor elértünk az ajtóig, már szinte kiestünk rajta. Hangos köhögésbe kezdtünk. Rögtön a telefon után nyúltam, de nem volt rá különösebb szükségem. Apu érintette meg hátulról a vállamat. Carlisle is vele jött. Egyből Charlie felé vette az irányt, miután megbizonyosodott róla, nekem semmi bajom. Csak egy kis füst. Azt meg kibírom. Egyre távolabb kerültünk a háztól, mert féltünk, hogy esetleg tovább terjed.
-Carlisle! Mi a baja?-kérdeztem.- Ugye, nem súlyos!? -hangom nagyon remegett. Már megint az összeroppanás szélén álltam.
-Nem súlyos, de... be kellene vinnünk a kórházba!
-Nessi, jobb lesz, ha te is jössz!-szólt közbe Edward.
Nem volt időm ellenkezni. Apuék a kocsi felé tereltek minket.

Végig egy kezelőben csücsültem, míg Charlie sokkal komolyabb kezelést kapott mint én. Apu végig mellettem volt. Még mindig félig könnyes szemekkel figyeltem a semmibe. Pont azzal történik mindez, akit a legjobban szeretek. Az egyetlen ember hozzátartozómmal!
-Apu, mi történik most?
-Hát, Charlie lélegeztetőn van.... valószínűleg füstmérgezés.
-Az én hibám... Miattam történt!
-Nem! Hiszen, elaludtatok! Bárkivel megtörténik!-vigasztalt.
-És... anyu?
-Őőh. Most éppen... nincs itthon.
-Nincs itthon?! Hiszen az ő apja!-háborodtam fel.
-Nyugodj meg! Jake is már úton van.
-És a ház? Mi lesz Charlie-val? Hova fog költözni?
-Teljesen leégett. És, ha ő is beleegyezik, ideiglenesen hozzánk.
Lassan bólogattam.
-Tudod te mekkora szerencséd van, hogy nem égtél benn?
-Tudom.-válaszoltam halkan. Ez volt az, ami a legkevésbé érdekelt....

/Szerkesztő megjegyzése:/
Sziasztok! Bocs, hogy ennyit kellett várni, sok kommentet kérek! Légyszi! :) Legyetek jók! A következőn is már dolgozom! Puszi!